Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2019. április 25. csütörtök    Mai névnap(ok): Márk, Márkus  
   
Bulla Elma
Kővári Orsolya
„A festő, a szobrász vagy az író feledésbe merülhet, de mindig újjászülethet művében. A színész örökre hal meg.” Ezúttal nem Jászai Mari, hanem Bulla Elma néhány évtizede elhangzott gondolatait idézem. A vele szemközt ülő újságíró nyugtatgatta a művésznőt, ha másért nem, Szent Johannájáért soha nem fogják majd elfelejteni. Nem neki lett igaza. Elfelejtették. Halála óta felnőtt egy nemzedék, és mikor színházbarát képviselői lefelé ballagnak a Vígszínház színészportrék övezte lépcsősorán egy-egy röpke pillantást vetve a képekre, sokszor nem jut eszükbe semmi. Senki. Talán hazaviszik magukkal Ruttkai vagy Latinovits megannyi irodalommal halhatatlanná tett pillantását, de vannak szempárok, melyeket teljesen elkerül a tekintetük. Ilyen a Bulla Elmáé is. „Az isteni Bulláé”.

Mert így emlegették a nevét. Ő volt az „isteni Bulla”. Csodagyerekként kezdte és a Vígszínház szerény, csendes „veszedelmeként”, imádott nagyasszonyaként fejezte be pályáját. A Selmecbányán született és Pozsonyban nevelkedett kis balett-táncos – Munczi Bulla – tizenhárom éves, amikor élete első fordulópontjához érkezik. A bécsi Josephstädter Theater egyik próbáján Max Reinhardt jelenik meg az üres széksorok között. Meglátni és „felfedezni” egy pillanat műve volt. Első szerepe Puck, a Szentivánéji álom csínytevő manója.
„Magam sem tudom, hogy olyan jól beszéltem, vagy olyan rosszul táncoltam, amikor meglátott, de rábeszélt, hogy adjam fel a balettálmokat és legyek színész” – emlékezett később rá jellemző (ön)iróniával. Így is tesz. Sorra meghódítja Bécs, München és Berlin színpadait, de közben haza szeretne jönni. Levelet, fotókat és kritikákat küld Bárdos Artúrnak , a Belvárosi Színház igazgatójának és emlékezteti, hogy a Riviéra próbái idején Reinhardt bemutatta neki. 1934-ben Bárdos szerződteti, ám eleinte nem tudnak mit kezdeni a felkészültségében, szellemi és lelki alkatában a magyar színháznak teljesen idegen fiatal lánnyal. Sokáig mégsem kellett várni, rövid „bemelegítés” után a német rendezőzseni egykori legifjabb üdvöskéje Meller Rózsi: A vallomás című darabjában játszott szerepével itthon is befut. Kosztolányi Dezső 1935-ben az Ünnep hasábjain méltatta alakítását.
„Bulla Elma alakítja a hősnőt. Fiatal, szőke lány. Megjelenése egyszerű. Mihelyt kilép, a színpad megtelik vele. Vannak taglejtései, melyek felejthetetlenek. Most az, ahogy a kezével játszik, most az, ahogy homlokához akar kapni, de idegességében nem teszi, a mozdulatot mintegy elvetéli. Vannak félhangjai. Szavak, melyeket csak elhadar. Mindezt modorosság, hatásvadászat nélkül. Aztán sikolt, tombol s a színpadon a végzet döng végig, a nagy dráma. Oly biztosan fogja a hangokat, mint egy nagy hegedűművész. Nincs hamis hangja. Erő és finomság, ösztön és ízlés együtt. Jósolni könnyelműség volna egyetlen szerep után. Hittel írom le azonban, hogy pályámon hasonló európai értékkel, hasonló nemes reménységgel ritkán találkoztam. Ez a színésznő törékeny vállain a fönséget hordozza.”

Shaw: Szent Johanna – Gera Zoltánnal és Mádi Szabó Gáborral
 
A nagy nyugatos ekkor még nem is sejtette, hogy Bulla hamarosan Édes Anna bőrében ríkatja meg egyre lelkesebb közönségét.
Később megszámlálhatatlan szerepet játszott jámbor kislányok, hűséges asszonyok, tiszteletre méltó, idős hölgyek, szerelemre vágyó aggszüzek kosztümjében, a színháztörténet mégsem halk szavú, szelíd teremtésként őrzi szívében. Modern drámaírók kiszámíthatatlan, egzaltált hősnői – A fizikusok bomlott elméjű doktornője, a Macskajáték tolószékhez kötött, megkeményedett Gizája – és Shaw Johannája jelentették számára az igazi lehetőségeket. A újra és újra napvilágot látó kritikák pedig tovább erősítik a „Kosztolányi-jóslatot”.
„Bulla Elma a legideálisabb Johanna. Érdes, naiv falusi szűz és elragadtatott szent egy személyben. Csodálatosan egyszerű, tiszta játéka csupa szuggesztív természetesség – jegyezte le Kárpáti Aurél a Belvárosi Színház 1936-os bemutatója után. – (…) Lényében szinte magától értetődően realizálódik a mennyei átszellemültség. Nem édes és nem kedves, de döbbenetesen igaz és meggyőző. Teljes illúziót kelt, akár a tücsökciripeléstől visszhangos mezők távlatába, akár a megnyíló ég végtelenségébe feledkezik tágra nyílt szeme…”
A korszak másik neves kritikusa, Schöpflin Aladár szerint: „mintha már nem is test volna, csak merő, lobogó lélek”.
Viharos sebességgel nyílnak meg előtte a fővárosi színházak kapui. Játszik a Madách, az Új Magyar, a Művész-és a Vígszínházban. Utóbbinak 1951-től 1980-ban bekövetkezett haláláig tagja marad. 1956-ban itt öltheti ismét magára Johanna páncélját.
Egri István, a darab rendezője a legnehezebb feladat elé állítja, amivel középkorú színésznő szembekerülhet. Bullának – 43 évesen – nem egy rég halott nagy előd, hanem két évtizeddel azelőtti önmaga emlékével kell megküzdenie. Veszi az akadályt. Törékeny, kicsiny testéhez erős lélek társult, belső biztonság és kérlelhetetlen szigorúság.

Shakespeare: A velencei kalmár – Básti Lajossal Déry Tibor–Szántó Erika: Kedves Bópeer – Major Tamással
 
Színpadon jobban állt kezében a tenyeres-talpas parasztlány kardja, mint a hódító szépasszony finom, illatos csipkelegyezője.
Amint kilépett a színház ajtaján hoszszú kabátjában, kis kalapjában, összeszorított szájjal, olykor tétován és gátlásosan, hirtelen „felismerhetetlenné” vált. Olyan egyszerűnek és hétközna-pinak tűnt, mint a kisdiákjaitól imént búcsúzó tanárnő. Már életében is homályos, megfoghatatlan, magányos szellemalakja volt a magyar színháznak. Kevesen, keveset tudtak róla.
Gera Zoltán a Pesti emberekben és a Szent Johannában pályakezdőként lett Bulla partnere. Amikor felkerestem, örömmel igent mondott a beszélgetésre, de szinte szégyenkezve mentegetőzött, miért nem tudja benyomásait megnyugtató körültekintéssel felidézni. Kis jegyzetlapokkal várt, mondván, megpróbált mindent összeszedni, ami eszébe jutott.
„Szaggatott és az eltelt idő által alaposan megtépázott emlékekkel rendelkezem. De nem szeretnék mindent a múlt számlájára írni, be kell vallanom, hogy a Színművészeti Főiskola elvégzése után én is azt hittem, »kész« színész vagyok. Csak ődöngtem a pályán, és ma már jóvátehetetlen felületességgel kezeltem a benyomásokat, melyek a »nagyok« között értek. Naiv, lusta és tapasztalatlan voltomból kifolyólag nem rendelkeztem elegendő szenzibilitással a finomságok befogadására. Márpedig Bulla Elma egész lénye a finomság, az árnyaltság megtestesítője volt. A rang- és tapasztalatbeli különbség, ami akkoriban köztünk volt, nem engedi, hogy teljes jellemképet fessek róla, egy-két dolgot mégis ellestem.
Bulla fő kommunikációs eszköze a színészi játék nyelve volt. Arra gondolok, hogy ő nem teoretizált, nem elméletieskedett, nem beszélt, hanem »játékajánlatokat« tett a rendezőnek, aki – nem pejoratív értelemben – ebből élt a próbák során. Képzelete ihlette kérdései valóságos gyújtógyertyaként hatottak a rendezőre, de aktív munkamorálja minden esetben komoly alkalmazkodási készséggel ötvöződött.
Nagyon okos és kifejezetten művelt asszony volt, környezetéhez képest nem ritkán szellemi fölénnyel rendelkező. Mindehhez valami különös, puritánságba oltott, mély érzelmi intelligencia is társult. Kifejezőeszközeinek gazdagsága mellett olyan finom lelki-érzelmi árnyalatok felmutatására volt képes, ami engem egyszerűen meghökkentett. Soha nem gondoltam volna, és ha nem látom, talán a mai napig nem gondolom, hogy Johanna szerepe ennyire érzelemgazdag.
Magánéletével kapcsolatos nyilatkozatai rendkívül visszafogottak voltak, a színházi társalgóban egész lényét amolyan »nyilvános magány« övezte. Félreértés ne essék, nem tüntetően izolálta el magát, de amolyan rácsodálkozó, tanácstalan tekintettel hallgatta a zajos poénkodást, a magabiztos kollégák népszerű anekdotáit. És figyelt, mindenre nagyon figyelt.

Aldo Nicolaj: Hárman a padon – Bilicsi Tivadarral és Páger Antallal
 
A gyermeki egyszerűség és nyitottság párosult benne a felnőtt ember zárkózottságával, összeszedettségével, és ami esetében nagyon fontos, az önbirtoklással. Hogy is fejezzem ki magam? Volt egy spirituális középpontja. Próba közben és civilben egyaránt. Rám ez akkoriban elementáris erővel hatott, ideát teremtett a szememben. Én is szerettem volna ilyen összeszedett, fegyelmezett ember lenni, és nem a pillanatok hangulatának kiszolgáltatva ide-oda vetődni. Gyakran mondták rá, van a lényében valami ridegség. Ezt én soha nem éreztem, ellenkezőleg, irigylésre méltó képességnek, attitűdnek tartottam, hogy uralkodni tud magán. Ha lett volna bátorságom tanácsot kérni tőle, talán most gazdagabb lennék, talán több inspiráció ér. Mit kérdeznék tőle a mai eszemmel? Azt, hogyan találja, ismerje meg önmagát az ember, úgy, hogy közben súlyossá, jelentőssé váljon, megfejtse az egyénivé válás titkát. Ma már mániám, hogy a valamire érdemes színészi alkat szükségszerűen kemény egyéniség. Világ életemben lenyűgöztek a .Jean Gabinek, Michel Simonok, a Csortos Gyulák, a Somlay Artúrok, a Bulla Elmák és az ő mágikus erejű kisugárzásuk.”
Számtalan sikeres bemutató és szerep után elfáradt. A gyűlölt nyilvánosságtól rejtegetett magánélete sem lehetett könnyű. Első férjével, dr. Nagy Endrével 1939-ben együtt mentek ki New Yorkba. Bulla nyolc hónapot maradt, azzal búcsúztak, hamarosan újra együtt lesznek, de a férfi soha többé nem tudott hazatérni. 1947-ben meghalt. Második házasságában a tolószékéhez kötött Fendrik Ferenc írót ápolta éveken keresztül. Ő maga is betegeskedett, jöttek az utolsó szerepek. Marthe; az Arzén és levendulában, Bódogné Szakonyi Károly Adáshibájában, a Hárman a padon Págerrel és Bilicsivel és az igazi hattyúdal, Örkény Macskajátéka, melyben nap mint nap örök ellenségével, Sulyok Máriával kellett színpadra lépnie. Kettejük konfliktusáról és a legendás előadás kulisszatitkairól az Egérkét alakító Bodnár Erikát kérdeztem.

Örkény István: Macskajáték – Sulyok Máriával
 
„Sulyok és Bulla. Mindvégig ott lebegett közöttük valami makacs kapcsolattalanság. Pedig nem volt komolyabb bajuk egymással, mint sok más színésznőnek sok más színházban. Nem szeretjük bevallani, de nem leszünk felhőtlenül boldogok az érzéstől, hogy a másiknak sikere van. Különösen, ha az a másik a mi szerepkörünket veszélyezteti. Velük is így állt a helyzet. Egy színházban két azonos korú, hasonló alkatú színésznő lógott egymás nyakán. Elkerülhetetlen és kivédhetetlen a rivalizálás. De az élet lassacskán ezt is kezdte megoldani. Nem tudok megfelelőbb kifejezést használni, másképp öregedtek, a kor mássá formálta őket. Sulyokból hatalmas, erős királynőt nevelt, Bulla pedig egyre áttetszőbb lett, olyan csipkeszerűvé kezdett válni, a finom színei jöttek elő. Ekkor már nem veszélyeztették egymást, de a régi irigység, a régi rossz örökre ott állt közöttük. Soha nem tudtak megbékélni, soha nem tudták megbocsátani egymásnak, hogy az egyik eljátszhatta Johannát, a másik pedig Orbánnét.
Én véletlenszerűen, a próbafolyamat legvégén kerültem a Macskajátékba (Halász Judit helyett kellett beugranom), így nem nagyon volt alkalmam barátkozni vagy beilleszkedni. Máig őrzök egy kis történetet, amire éppen az említett körülmények miatt nagyon büszke vagyok. Nem vettem észre, hogy Bulla bárkit is figyelne. Egyik előadás előtt azonban azzal fogadott az öltöztető, hogy a művésznő beszélni szeretne velem. Megijedtem ugyan, de ezzel együtt is megtisztelve éreztem magam. Tündérien kedves volt hozzám, nagyon szépeket mondott és hozzátette, csupán egyetlen tanácsot szeretne adni. Mindkettőnknek hasonló, mandulavágású szeme van. Ezt borzasztóan nehéz úgy kifesteni, hogy »éljen« a színpadon. A fekete pilla esetünkben leárnyékol, ez kap még egy kis reflektorfényt, és teljesen összenyomja a szemet. Ő még Reinhardtnál megtanulta, csak kékkel szabad dolgozni a színpadon. Ilyet, ugye, nem tanítottak nekünk a főiskolán. A tanácsot megköszöntem, de honnan szereztem volna kék szempillaspirált, amikor akkoriban gyakran cipőpasztával festettük magunkat. Miközben ezen tanakodtam, megkaptam tőle ajándékba életem első Margaret Astor szempillafestékét. Kéket. (A történet hallgatója ilyenkor automatikusan Bodnár Erika szempillájára tekint, mely valóban kékkel van kifestve. »Igen, azóta is…« – teszi hozzá mosolyogva.) Hálával és tisztelettel gondolok rá, nagyon fontos gesztus volt ez számomra. Éreztem, hogy számítok, és tanultam valamit.

Thurzó Gábor: Záróra – Várkonyi Zoltánal és Békés Ritával
 
Ami a közös munkát illeti, egy elképesztően fegyelmezett, türelmes színésznőre emlékszem. Mindez ott kezdődött, hogy pontban öt órakor bejött a színházba. Készült az előadásra. A színpadon semmiféle civil ellenszenv vagy külső indulat nem zavarhatta meg. Bármi történhetett, megőrizte hidegvérét. Még a premier előestéjén is hatalmas bakik tarkították az előadást. Tudtam, belül szívrohamot kap, de közben arcizma se rándult. Azt gondoltam róla, hogy von haus aus ilyen katonás, tüchtig asszony. De láttam, nem olyan egyszerű az, ahogy én Mórickaként elképzelem. Ilyen esetekben ugyanis előadás után, zárt ajtók mögött zengett a ház. Tombolt. Később értettem meg, hogy ha pusztán az a bámulatos nyugalom uralta volna egész személyiségét, soha nem lehetett volna ilyen nagy színész. Ki kellett eresztenie a gőzt, ha maradt. És neki általában maradt. Őrületes mennyiségű energia lakozott benne. Amikor erőtlenül poroszkálok előadás után, gyakran eszembe jut, hogy ő hetvenévesen is „röpült” felfelé a hosszú lépcsősoron. A háromórás előadás után is duzzadt az energiáktól. Vagy virult és kacagott, vagy dühöngött és csapkodott. Aztán elviharzott. Egész életében ezt csinálta. Beviharzott a színházba, ahol négy-öt órára megállt az idő, majd mint a szélvész…”
Előadás után Bulla Elma idegesen szívta cigarettáját, beült az előre megrendelt taxiba, mely minden este menetrendszerűen várta a művészbejáró előtt, és pár perc alatt hazavitte. És ha a róla keringő legendás történet igaz, amennyiben még mindig elég erőt érzett magában, otthon újra eljátszotta férjének a Macskajátékot.
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember