Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2019. július 18. csütörtök    Mai névnap(ok): Frigyes, Kámea  
   
Tomanek Nándor
Kővári Orsolya
Színpadi létét pontosság, kiegyensúlyozottság, harmónia, egyenletesség határozta meg. Néma tekintete, mozdulatlansága, csöndbe fulladt gondolatai is megtöltötték a színpadot. Igazi őstehetség volt, olyan alkat, akinek Isten nemcsak tehetséget adott, hanem ostort is hozzá. Tomanek éppoly jól ismerte önmagát, mint mestersége buktatóit. Szüntelenül gondolkodott, küszködött, kételkedett. Zaklatottságából, nyugtalanító gondolataiból táplálkozott, és ugyanezekkel marcangolta lényét apró darabokra. Sorsát megpecsételte az önmagával és a környezetével való örökös elégedetlenség, a mércét mind magasabbra emelte, miközben ő volt élete és művészete legszigorúbb kritikusa.

Keserű, csüggedt, olykor görcsös ember látszatát keltette. Állandóan úgy tűnt, mintha beteges önbizalomhiányban szenvedne. A színészet számára nem munkát, nem hivatást, népszerűséget vagy szerelmet, hanem emberi magatartást jelentett. „A színház nála vérre megy” – mondta róla a Vígszínház egykori igazgatója, a közelmúltban elhunyt Horvai István. Most a Film Színház Muzsika hasábjairól idézem rendezői tapasztalatait, 1977-ből.
„Ha megkérdeznék tőlem, mi az a fogalom, hogy »Tomanek«, ilyesmit válaszolnék: maximális felelősségérzet, kötelességtudás, igényesség önmagával szemben, lelkiismeretesség, szigorúság, fegyelem a munkában. S amit magától elvár, azt másoktól is elvárja. Ez nem teszi könnyűvé vele a munkát. A maximális szó túlzottat is jelenthet. Én nagyon szeretek Tomanekkel dolgozni. Ő »megkínozza« a rendezőt. Addig nem hagyja nyugodni, és természetesen saját magát sem, amíg legapróbb porcikájáig meg nem ismeri szerepét. Amíg nem ismeri cselekvésének lelki rugóit, amíg nem hiszi el minden szavát, amíg nem tudja hitelesíteni minden mozdulatát, amíg ki nem szívta a szerep velejét, addig nem képes játszani. Játszani? Ó, nem. Nála játékról, alakításról szó sem lehet. Nála nincs illúzióadás, nincs hazugság. Átlényegül, átél – a szó nem elcsépelt értelmében –, és egész idegrendszerével képviseli a színpadi alakot. Illetve nem is képviseli, hanem helyettesíti. A próbák kezdetén úgy beszél a szerepről: »ő«. Mikor a főpróbák idején egyszer csak azt mondja: »én«, már tudom, hogy vége a szenvedésnek, önkínzásnak – megvan a szerep!
Tomanek különleges tehetség: koncentrált, de szélsőséges, hideg érzelmet sugárzó, de vulkanikus kitörésre képes, gyermekien tiszta, de mániákusan megszállott, sokrétű alkat.”
A hatvanas–hetvenes évek vígszínházi nagy generációjának egyik vezéralakja nemcsak gyermekkorában, de még később sem akart színész lenni. Pécsett született, majd a diákévek után hosszú ideig „közönséges” kistisztviselőként dolgozik a helyi tanácsházán.

Weingarten: A nyár – Venczel Verával, Tordy Gézával és Tahi Tóth Lászlóval Sybill – Takács Margittal
 
Eközben magánszorgalomból hegedül, énekel a Gregorián-kórusban és túrázgat a Mecsek erdeiben. Családos ember, felesége van és kisfia. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy környezete megdöbbenéssel fogadja a hírt, miszerint elhagyja a biztos hivatalnoki pályát, és beáll a Pécsi Nemzeti Színház énekkarába.
Bár mindvégig azt állította, nem tervezett előre, „fejjel a falnak” döntése páratlan színészi pálya kezdetét jelentette. Az ismeretlen vidéki statiszta egyetlen évtized leforgása alatt a szakma által elismert és a közönség által rajongott fővárosi színésszé vált. Már Pécsett – operettbonvivánként – is felhívta magára a nézők figyelmét. Fegyelmével, tiszta és pontos szövegmondásával, színpadra termett mozgásával és szerénységével hamarosan tovább mozgatta a pécsi színházcsinálók fantáziáját, majd – a Csárdáskirálynő Kerekes Ferkója és a Sybill nagyhercege – rendezői szemében egyszerre prózai hőssé érett. Ő A salemi boszorkányok John Proctora, a Ványa bácsi címszereplője és Tolsztoj Kareninja.
„Mintha a regény lapjairól lépett volna elő ez a magas, szőke, cvikkeres férfi az Anna Karenina előadásán – méltatja alakítását egy korabeli színházi kritika. – Gránitkemény, de puha és öszszeomló, mereven szerető és líraian gyűlölködő… Ha megszólal, a színpadot betölti a századvég jellegzetes, orosz főúri atmoszférája. Mintha egy messzi panoptikumból kelt volna életre. Tomanek Nándor Karenin gróf csodálatosan megrajzolt jellemét tárja elénk, s a gőgös formák mögött az emberi tragikumot festi meg. Ez nem egyszerűen jó vagy hűséges alakítás, ez színházi esemény.”
A látványos sikerek után hatalmas pofonnal fogadja Budapest. 1962-ben musicalteátrumba, a Petőfi Színházhoz kerül, ahová pécsi igazgatója, Katona Ferenc viszi magával. Az egymillió fontos bankjegy bukása kíméletlenül magával rántja. Hangját gyatrának, mozgását szegletesnek, őt magát csapnivaló ripacsnak minősítik.
Várkonyi Zoltánt azonban nem ehet megtéveszteni.

Neil Simon: Furcsa pár – Szegedi Erikával, Bárdy Györggyel és Halász Judittal
 
A Vígszínház zseniális direktora 1964-ben szerződést ajánl az ekkor több mint 40 esztendős színésznek.
A korosodó „pályakezdő” pedig szerepről szerepre meglepi rendezőit. Legyen szó Az ördög ügyvédje jezsuita Erdélyi atyájáról, a Vízkereszt szánalmával mulattató Malvoliójáról, a Liliom Ficsúrjáról, a Cseresznyéskert szószátyár Gajevjéről, A holtak hallgatása hadseregparancsnokáról vagy éppen a Vérrokonok helyét sehol sem lelő kisemberéről. Ha egyik este nem ő Félcseresznye, a bájos macska (Weingarten: A nyár) vagy Gooper, az apja örökségére feszülten várakozó Tennessee Williams-figura (Macska a forró tetőn), vagy nem Neil Simon házias, pedantériájával környezetét őrületbe kergető Felixe – akkor lehet, hogy éppen Einsteint formálja meg Dürrenmatt A fizikusok című drámájában. A Furcsa párban egyenesen Jack Lemmont kellett leköröznie, aki a Vígszínház előadásával párhuzamosan, a filmvásznon nevettette meg a világot a sértődékeny, feminin, rendmániás Felix szerepében.
„Tomanek kemény, komor, hallgatag embernek tűnt – emlékszik darabbéli partnere, Halász Judit. – Rengeteg betegség keserítette, emellett örök félelmet és millió tüskét okozott neki, hogy nem fiatalon került a társulatba. Nem tartozott azok közé, akik a társalgóban hangos poénokkal szórakoztatták a kollégákat. Úgy éreztem, retteg a meg nem értettségtől, a kedvezőtlen megítéléstől. Néha meglepően élesen reagált, könnyen vált dühössé, haragossá. Talán ő ment el elsőként a Vígből, a nagyok közül…
Tőle hallottam életemben legtöbbször azt a szót, hogy »alázat«. Anno is hátborzongatónak éreztem, amikor kimondta, ma is más kifejezést használnék, de számára az »alázat« tiszteletet jelentett. A színház, a darab, a partnerek, a rendezők és legfőképp a közönség iránt. Mindent ennek a tiszteletnek a szolgálatába állított. Azt hiszem, igazából semmi más nem számított neki. Ha valaki elrontott egy előadást, nem kiabált, nem kérte ki magának, hanem még zárkózottabbá vált. Nem akarta kiadni magát a környezetének, csak a próbán és a színpadon nyílt meg.

Dürrenmatt: Fizikusok – Várkonyi Zoltánnal és Darvas Ivánnal
 
Amint kilépett a függöny elé, bezárta a kapukat. Értékeit nem adta ingyen. Azokat a színpadra tartogatta.”
A szerelem és a halál játéka, Vérrokonok, Szent Johanna, Bolha a fülbe, Cseresznyéskert… Folytathatnánk a sort. Kútvölgyi Erzsébettel rengeteg darabban játszott (Horvai szavaira gondolva pontosítok: létezett) együtt. „Életem legtisztességesebb színészkollégája volt – meséli A dzsungel könyvének Bagirája. – Mindannyian azok vagyunk, de Tomanek színpadfegyelme mai napig páratlan a pályán. Civil »marháskodásra« hajlamos kollégák görcsösnek tartották, pedig isteni humora volt. Pikáns, ironikus, fanyar… Komolysága nem azt jelentette, hogy öszszeszorított állkapoccsal játszott, és azt sem szeretném, ha valaki szigorú matematikatanárként képzelné el a színpadon. Fegyelme, szenvedélyes jelenléte profizmusához tartozott. Ha mindig mindenki elengedi magát, porszem kerül a gépezetbe és szétesik az előadás. Koncentrációja kohéziós erőt is teremtett, ami nagy szériás előadások esetében különösen fontos. Mindig voltak és lesznek a színpadon zseniális improvizatőrök (például Kern András), ez azonban nem jelent egyet a céltalan vagy az előadás hátrányára váló bohóckodással. A tehetség improvizációja ellen Nándinak sem volt kifogása, hiszen ő is ezekért az órákért élt – héttől tízig. Egyvalami biztos: bármi történik velünk kint, azt bevisszük a színpadra. A nézőnek azonban csak a darab kiváltotta katarktikus élményt szabad átélnie. Nem tudhatja, hogy aznap temettünk vagy keresztelőn jártunk. Ilyen volt Tomanek. A közönség nem tudta, csak mi, hogy beteg, hogy légszomja van, hogy alig bírja tovább…”
Miért láttuk mindig szomorúnak, sértettnek és magányosnak? Miért nem akart élete utolsó évtizedében színpadra lépni? Miért ment nyugdíjba? Egyáltalán, miért nem egy fantasztikus előadás után akart meghalni, otthon, csöndesen, egy kedves karosszékben (ahogy az Pécsi Sándornak megadatott)? Próbáltam választ kapni, de mindenütt csak a betegségeire való hivatkozásokba ütköztem.

Ilyen nagy szerelem – Spányik Évával Miller: Alku Bánki Zsuzsával
 
Fájdalmas eltűnése körülményeiről fiát, Tomanek Gábort faggattam.
– Apám irtózatosan megbántódott. A szakma által elhagyottnak és megcsalatottnak érezte magát. ’76 őszétől már nem játszott, csak rádiózott. Feleségén, Sasvári Etelkán és rajtam kívül szinte senkit nem engedett maga közelébe. A természetért továbbra is rajongott, kirándult, sétálgatott, mégis, a végtelenségig magába fordulva, gyakran lehúzott redőnyök mögött töltötte utolsó évtizedét. Kevesen tudták, mi zajlott le benne.
Sokoldalú, kiváló színész, nagyszerű szereplehetőségekkel, a Vígszínház valószínűleg valaha létezett legnagyobb társulatában…
– Azt hiszem, bezárkózása hosszabb folyamat eredménye lehetett. Túl sok történetet kellene elmesélnem. Számos konfliktusa volt. Gyakran vádolták azzal, hogy renitens, örökké feszengő, nehéz ember, nem lehet vele dolgozni… Kétségtelen tény, nem bírta elviselni, ha a próba kilencre volt kiírva, a kolléga pedig nem öt perccel előtte, vagy pontosan, hanem tíz perccel utána érkezett. Gyűlölte, ha valaki fegyelmezetlenkedett, viccelődött vagy nem tudta a szöveget. „Nándi, rossz rád nézni, belehalsz a próbába!” – hangzott el többször. Számára ez volt a feltétele annak, hogy az előadáson úgy játsszon, ahogy máig emlékszünk rá.
Bizonyára voltak ennél komolyabb sérelmei is…
– Soha nem tudta elfelejteni azokat a durva és igazságtalan írásokat, melyek a Ványa bácsi premierje után jelentek meg. Eredetileg Szerebrjakovot játszotta volna, de mivel Latinovits egy héttel a bemutató előtt eltörte a lábát, át kellett vennie Ványa szerepét. Kényszerpályára szorult, idő hiányában azt kellett játszania, amit Latinovits próbált. Erre megjelent, hogy ellopta az ötleteit és nem tudta megoldani a szerepet.
Amolyan mizantróppá vált?
– Azt az utolsó éveire sem mondanám, hogy gyűlölködött, de került mindenkit. Hiába meséltem neki, hogy bármerre járok az országban, mindenhol találkozom azzal az óriási szeretettel és megbecsüléssel, amivel a közönség körülveszi.

Romain: A szerelem és a halál játéka Béres Ilonával Gábor diák – Pécsett
 
„Apa, szeretnek, hidd el, szeretnek!” Ezerszer mondtam neki, de nem tudtam meggyőzni. A feleségemet, Erikát sem mutathattam be neki...
Beszélgetésünk elején említette, hogy minden fanyarsága ellenére nagyon szerette az embereket…
– Éveken át pokolian vágyott a társaságukra, és arra, hogy kimutathassa szeretetét. Aztán megtört. Nem üldözési mániában szenvedett, tudom, hányszor alázták meg. Sok pályatársához hasonlóan amolyan nebáncsvirága volt ennek a világnak. Kiszolgáltatott, túlérzékeny, sérülékeny. Akár egy mimóza. Előfordult, hogy az őt imádó közönség elől menekült. Az nem lenne tragédia, ha a színészt az „átlagember” nem érti meg, a baj ott kezdődik, ha az igazgatók vagy a rendezők nem tudják kezelni.
Ha nem tévedek, most következik a lényeg
– Őszinte leszek. Nem szívesen beszélek erről, és soha, egyetlen újságnak sem mondtam el, apám valójában miért döntött úgy, hogy örökre elhagyja a pályát. A Bolha a fülbe című előadást próbálták, amikor egyik reggel arra ébredt, hogy vért köp. A jobb tüdő középső lebenyében találtak egy cseresznye nagyságú, vérző daganatot. Bement Várkonyihoz, elmondta, mi a helyzet, és hogy az orvos szerint egy héten belül meg kellene operálni. „Nándi, ez nem kórház, ez színház! Majd ha találunk valakit, aki át tudja venni a szerepet!” Ezután, ’72 februárjában megoperálták, majd sugárkezelést kapott. Nem jelentkezett áttét, így hamarosan visszatért a színpadra. Több főszerepet kapott, óriási sikerei voltak. A betegséget viszont nem tudta leküzdeni, a következő állomás a Parkinson-kór, majd a gége- és tüdőrák. Remegni kezdett a keze, előfordult, hogy elengedte magát, nem tudott figyelni a testtartására, nem bírt teljesíteni. „Tessék úgy viselkedni, ahogy egy színészhez illik!” – szólította fel Várkonyi, amikor apám azt kérte tőle, hadd dolgozzon kevesebbet. Végül egy ezekhez hasonló, rossz hangulatú dialógussal telt be a pohár, ’76 tavaszán, a Rádió pagodájában. Apám úgy érezte, igazgatója népes társaság előtt szándékosan meg akarta sérteni. Nyugdíjba ment. Ezeket szóról szóra így mesélte el nekem… Félreértés ne essék, nem akarok és nem is tudok a történtekről ítélkezni. Nem tartom gonosznak Várkonyit, bizonyos szempontból őt is meg lehet érteni. Nem tudott gyakorlatiasan gondolkodni, rosszul érintette, hogy apám egyre kevesebbet akart-bírt dolgozni.
Némi fonákságot kölcsönöz a történteknek, hogy Tomanek Nándor Várkonyitól kapta pályája legnagyobb „ajándékát”, a vígszínházi szerződést.
– Várkonyi meg nem ismételhető, fantasztikus csodája volt a magyar színházi világnak. Kitűnő színész és rendező, csalhatatlan szimattal megáldott szakember, de nem volt mentes az emberi gyengeségektől – ahogyan apám sem. Ő a színház iránti tiszteletből akart kiszállni, Várkonyi pedig emiatt nem akarta engedni. Talán nem tévedek, ha azt mondom: apám pályáján Várkonyi hozta a fényt, majd ő hozta az éjszakát.

Fotó: Keleti Éva
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember