Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2017. augusztus 20. vasárnap    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
Csak egy tánc volt
Jolsvai András
Ma már tisztán látható: a Kossuth utcai édenkertnek hatvanhat augusztusában szakadt vége.
A Táncdalfesztivál volt minden bajnak okozója.
Addig a dolgok mentek a maguk megszokott medrükben, az asszonyok piacra jártak, ebédet fôztek, tarhonyát szárítottak zsámolysarkokra rögzített le-pedôkön, baracklekvárt dunsztoltak és pletykáltak a nyitott konyhaajtók mellett, a férfiak ultiztak az udvari filagóriában vagy átsétáltak a szemben lévô Tóth-kocsmába, én váltott lábbal rugdostam kapura a porolónál, vagy a Filó Erzsinek olvastam fel a Film Színház Muzsikából, amíg ô vastag uborkapakolással a fején napozott a veteményeskert mellett, este pedig valamennyien összegyűltünk a Horváthék nagyszobájában, hogy megnézzük a tévéhíradót, szombat esténként meg a Simon Templart, egyszóval tette a dolgát mindenki, évtizedes rutinnal és a kialakult értékrend mentén – aztán jött a Táncdalfesztivál, és házunk közössége darabokra szakadt.
Pedig még másfél hónapja is mekkora volt a közös boldogság, édes istenem!
Ott néztük, a Horváthék nagyszobájában a magyar–brazilt valamennyien, ott borultunk egymás nyakába a végén, ott mondottuk párás szemekkel, hogy „hát ezt is megértük együtt”, s ott gondoltuk, hogy ez a csodálatos élmény végképp összekovácsolt minket: és tessék, alig múlt néhány hét el, és mindez semmivé lett. Elenyészett a múlt ködében, a soha vissza nem hozható aranykor legendáriumában. Senki nem heverte ki többé a Táncdalfesztiválon történteket.
Pedig milyen szépen kezdôdött az is. Az elsô adásnapon, ahogy illik, összegyűltünk a Horváthéknál – megvolt már régen a koreográfiája annak, hogyan fér el annyi ember egy olyan kis helyen. Merthogy a Horváthék nagyszobája csak a kisszobájukhoz képest volt nagy, egyébként meglehetôsen szerény méretű volt, miként a Kossuth utcai ház valamennyi lakásának valamennyi szobája: egyetlen sezlon fért bele csupán, rögtön a konyhából nyíló ajtó mellett, ezen ültek rendszerint a nagyszüleim, a Reinhardt néni meg a Filóéktól felváltva valaki. Elôttük zsámolyon a Filó család további tagjai, a Marosi néni, a földön meg én: jó hely volt az egy tizenkét éves kölyök számára, ha kedvem tartotta, oldalt feküdtem, a könyökömre támaszkodva, ha ezt eluntam, magam alá húztam a lábam és nekidôltem az elsô hátam mögötti combnak – jobbára a Filó Erzsiének, mintegy véletlenül. Volt még egy fotel is a helyiségben, az zárta le a kisszobába vezetô ajtót, elvileg abban ült a házigazda, a Horváth úr, de ô jobbára a Tavasz fedônevű készülék szerelésével, illetve a szobaantenna szelídítésével volt elfoglalva. Rengeteg munkát rótt egy ilyen készülék a tulajdonosára, hol keresztben futott a kép, hol hosszában, volt, hogy elment teljesen, csak szabályos csíkok maradtak utána – ilyenkor ütögetni kellett, csavargatni mindhárom gombját, vagy egyszerűen csak imádkozni. Aztán lehetett még le-föl sétálni a drótantennával a szobának széltében-hosszában, miközben a többiek kiabáltak, hogy jó, nem jó, nagyon jó, efféléket. Így aztán a házigazda nem sokat láthatott ezeken az estéken a műsorokból, és a lakása is meglehetôsen amortizálódott, de ezekért a kellemetlenségekért busásan kárpótolta a tudat, hogy mindannyain az ô tévéjét nézzük, hogy (legalábbis esténként) ô a legfontosabb ember az egész házban. Horváthné, a felesége boldogan osztozott e dicsôségben, és mint jó háziasszonyhoz illik, nem is ült le a vendégei közé (persze nem is igen lett volna hova), hanem lendületesen ingázott a konyha és a szoba között, hol egy fröccsel, hol egy málnaszörppel a kezében tűnt föl, sátoros ünnepeken pedig – s ilyen volt a Táncdalfesztivál is, kétségkívül – egy szakajtó tepertôs pogácsával. Ellentételezésül a vendégek is hoztak ezt-azt, egy kis gyümölcsöt, egy üveg bort vagy süteményt – ezeket aztán köröm közül kellett majszolni az események alatt, mert asztal, az aztán végképp nem fért volna be a Horváthék nagyszobájába tévéműsor idején. Kezdésre általában Kovács házmester is megérkezett mindkét asszonyával (dacosan viselte balkézi bigámiáját éppúgy, mint kackiás bajuszát meg katonacsizmáját), ôk megállottak a küszöbön, elzárva minden menekülési útvonalat, és kezdôdhetett az élmény.
A Táncdalfesztiválra külön is rákészültünk, a Filó bácsi szerzett valahonnan egy színjátszó plexilapot, azt a Horváthék Tavasza elé varázsolták, így állítva elô a hatvanas évek színes televízióját – a Takács Marika haja kék volt, arca sárga, a ruhája meg zöld –, nagyanyám meg sütött egy tálca rácsos linzert, ember nem csinált olyan jót egész Ujpesten – úgyhogy azt hittük, ide, a Kossuth utca negyvenkilencbe eljött végre a Kánaán. Pedig a viszály sziszegô kígyója jött csak el, semmi más.
Közönségszavazás volt, az okozta a bajt. Nem voltunk mi ahhoz szokva egyáltalán, hogy a véleményünk számítson, pláne, hogy rajtunk múljanak a dolgok, persze, hogy elszaladt a ló velünk. Az volt az úzus a Kossuth utcai házban – és a közösség normális működése is ezt igényelte –, hogy a fontosabb kérdésekben igyekeztünk konszenzusra jutni, mégpedig úgy, hogy hallgattunk a ház legtapasztaltabb tagjaira. Tudományos ügyekben nagyapám megfellebezhetetlen tekintélynek számított, a műszaki-logisztikai kérdések a Filó bácsihoz tartoztak (plusz borászat), a kereskedelmiek a Horváth úrhoz. Növénytermesztés Filóné, okkultizmus Horváthné, divat Filó Erzsi, minden egyéb a hótakarítástól a tüzelôutalványokig a Kovács házmester felségterülete volt. Vallási ügyekben pedig a Reinhardt néni számított kikezdhetetlen tekintélynek. Neki átlag kéthavonta megjelent a Jézus Krisztus, hogy megvigasztalja és havonta a plébános, hogy beszedje az egyházi adót.
Nagyanyám pedig a gasztronómiai és kulturális területek fölött ôrködött. Elvégre úgy nem fôzött senki, mint ô, és annyi Zerkovácot se tudott senki kívülrôl. Plusz egy ízben, még a háború elôtt, társaságban bemutatták neki a Kálmán Imrét. Úgyhogy a hozzáértését nem lehetett megkérdôjelezni.
Így tehát, amikor lezajlott az elsô adás, minden szem nagyanyámra szegezôdött. A Filó Erzsi egyenesen meg is kérdezte. – Kire szavazunk, Aranka néni?
Nagyanyám még a szemüvegét törölgette, annyira meg volt hatódva attól a sok széptôl, amit látott, kivárt hát egy kicsit, és könnyeivel küszködve azt mondotta, messzehangzón.
Koós János.
Nem lepôdtem meg ezen, nagyanyám régóta kedvelte a vagány énekest, dalait kívülrôl fújta, egyszer, egy érzékeny pillanatában azt is elárulta, hogy ifjúkorának egyik tápióbicskei lovagjára emlékezteti – és a dal is rendben volt, amit a Jani énekelt, igazán nem érhette volna szó nagyanyám ítéletét. Hanem akkor váratlan dolog történt. Tudniillik a Horváthné megállt a küszöbön egy bontatlan meggybefôttel a kezében, és behízelgô hangon azt kérdezte:
– Nem inkább a Szécsi Pál?
Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Nagyanyám még megfelelt a Horváthnénak, udvariasan, de remegô szájszéllel, miszerint örül, hogy a kedves Mariska is véleményt mond – se elôtte, se utána nem hívta nagyanyám Mariskának Horváthnét, a Horváthné az Horváthné volt és kész, kölcsönkérésnél esetleg Horváthné kedves –, végtére is jogában áll az mindenkinek, és a Szécsi Pali se volt rossz, igazán, sármos egy fiatalember, még sokra viheti, dehát nem egy tanult hang, ezt ô, aki hat évig tanult zongorázni, azonnal meghallja, úgyhogy nem is lehet egy napon említeni a Koóssal, de persze, ha többeket lehetne javasolni, még ô is szóba jöhetne.
De a Horváthné láthatólag megszédült saját merészségétôl, és kötötte az ebet a karóhoz, hogy neki igenis a Pali százszor jobban tetszett a Koósnál, és akkor a Filó bácsi, félig tréfából, azt mondotta, hogy neki meg a Koncz Zsuzsa, és akkor végleg elszakadt a cérna, újabb és újabb nevek merültek föl, az emberek rövidesen komoly sértéseket vágtak egymás fejéhez, évtizedes sérelmek kúsztak elô a múlt ködébôl, miközben valaki elsírta magát, a másik ordítva nyilvánította ugráló majmoknak az Illés együttes tagjait, és Neményi Bélát követelte a kormányba – vagy legalábbis a Táncdalfesztivál döntôjébe. A végén lényegében dulakodásra is sor került, legalábbis így értékelték többen, hogy a Filó bácsi keresztülesett a Kovács házmester egyik feleségén, miközben néhány hokedli felborult, és végleg elment a kép a Tavasz televízión.
– A hiba az ön készülékében van! – mérte végig nagyapám a házigazdát, és viszonylag emelt fôvel távozott. Otthon aztán volt ideje lehajtani ezt a fejet, amíg hallgatta nagyanyám véget nem érô litániáját arról, hogy megint nem védte meg ôt, ahogy egy igazi férfihoz illik, és ráadásul nem átallotta azt állítani, hogy a Sárosi Katalin tetszett neki a legjobban. Onnan már csak egy lépés volt, hogy nem is a dala, hanem a széles dekoltázsa miatt tetszett a Sárosi Katalin nagyapámnak, akirôl mindenki tudja, hogy ha merne, ô volna a Kossuth utca Kékszakállja, harminchatban is hogy bámulta azt a szôke nôt a Katolikus Leányegylet bálján, kész skandalum. Aznap este nagyapám nem kapta meg a gyomorgyógyszerét, én pedig a Zalatnay Saroltára gondoltam erôsen, és közben azt dúdoltam, míg csak el nem aludtam: „Várok, amíg ô is érzi, és ugyanúgy vár, hol jár az eszem, mindig csak nála jár!” Másnap a Marosiné megpróbálta kibékíteni az udvar két nagyasszonyát, de aztán híre jött, hogy a Horváthék ötvenkét levelezôlapot adtak föl a Szécsi Pál nevével a délelôtti órákban, és ez lehetetlenné tett minden közeledést. A Filóék nem akartak egyértelműen állást foglalni e nehéz helyzetben, a Filó bácsi szerzett hát kéz alatt egy Munkácsy tévét, és a döntôt a Filó család már a saját lakásában nézte a Marosi nénivel karöltve. A Horváthék meghívták a Kovács házmestert, és valamenynyi feleségét a sezlonra ültették. Mi meg körülültük a régi néprádiónkat, a nagyapám, a nagyanyám meg én, és a végén hálát adtunk a jóistennek, hogy a Kovács Kati nyerte a fôdíjat. Mert ha a Horváthék Szécsi Palikája nyerte volna, azt a szégyent már nem tudtuk volna elviselni.
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember