Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk  
   
Győztesek a túlvilágon
Kornis Mihály
Kezemben a Magyar színészek önéletrajzai kötet (2001, Palatinus) a hátlapján található névsort olvasom Alfonzótól Varsányi Irénig, ez egyike a színházról megjelent legérdekesebb könyveknek az utóbbi időben, és a leghasznosabbak egyike is. Nekem egyebek mellett azért, mivel a névsorra pillantva – egyik kedvenc időtöltésem mostanában a tűnődés e listán – a ködösen gomolygó kép összeáll: újra meg újra rádöbbenek, hogy a múlt színészei közül, illetve azok közül, akiket legalább filmen láttam, kihez van mély, szenvedélyes közöm, eltéphetetlen belső kapcsolatom. Ők neveltek, súgtak, tanítottak engem – élni, írni. Játszani. Érteni az életet. Az emberről bizony én néhány régi színésztől tanultam a legtöbbet, azt hiszem. Ahogy sakk-kedvelőnek a régi nagymesterek játszmáinak elemzése adja a tudást, nékem az ő felejthetetlen pillanataik adták a legfontosabb leckéket, pici korom óta mindmáig. Gózon Gyuláról, Salamon Béláról, Balázs Samuról már röviden, futólag megemlékeztem e hasábokon. De mindről szeretnék hosszabban is írni. Ez itt hozzá a leporelló, katalógus.
Ki van hátra még?
(A maiak is fontosak, csakhogy másképp, és az ő névsoruk – mármint a szívemben őrzött – egyelőre bizalmas, nem kölcsönözhető információ. De másképpen is vannak bennem ők, már a magam pályakínjaival átszíneződve.)
A következőkben tehát régi színészek arcélét idézem ismét. Olyanokét, akik úgy élnek bennem, mint hajdan a varrókisasszonyokban a legnagyobb, a legtitkosabb szerelmek emléke. Győztesek ők, bennem biztosan, és még a mennyországban is ünneplik őket azért, amit tudnak. Az élet, az emberi egzisztencia tanáraiként léptek fel, mintha csak játszanának, mert olyan szerények voltak.

Alfonzó
A komorsága. Baromi humora mögött a javíthatatlan, mozdíthatatlanul ramaty tömegemberről való tudása, e tudás bőszült szenvedélye. Színészetének kilencven százaléka az energiák visszafogásának művészete, a nem kifejezett magában való (már elnézést, hogy ilyen heideggeri leszek, de Alfonzó művészete megkívánja) felmutatása. Megáll a színpadon, beszívja a levegőt, valamiként a száját, még az orrát is, és nem szól egy szót se. Hátrateszi a kezét. Valamiért ez fenyegetően hat. Érezzük, meg fog szólalni. Akkora hülyeséget fog mondani vagy tenni – de az egy nagyon pici, rövid mozdulat lesz, hogy felrobban a ház. A nevetéstől. Mert színében ott van a visszája is. A csőcselék természetrajzának tanára lett a hajdani erőművész. Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt.

Bilicsi Tivadar
Teljesen mindegy, mit csinál, ha bejön a színpadra, megjavul a helyzet. Minden helyzet. Az emberi állapot. Mosolyogva kérdez valamit, és a közönség már a térdén ül, és meghatottan kacag. Először is meg van lepve, hogy ilyen közelről szóltak hozzá. Hogy ennyire magától értetődik Bi licsi számára, hogy ők kicsodák. Másfelől Bilicsi annyira önmaga volt, hogy a felszínes előadások epizódszerepeiben, amiket többnyire kapott (azt hitték, polgári fazon, kedélyes epizodista), a szerepek leestek róla, mint kutyáról a rátűzött kalap.
Bilicsi, az a Bilicsi volt.
Egy ujjamat odaadnám érte, hogy még egyszer, közelről lássak egy akkora varázslót, mint Bill bácsi. Akire a rivalda széléről ránevetett, az megvigasztalódott. Akitől még kérdezett is valamit, az megértette, hogy lehetne jóakaratú emberként élnie, ha akarna. Ha pedig énekelt, a néző óvodásként mosolyogott, miközben a könynyeivel küszködött, csak úgy, minden ok nélkül. Kedvet csinált az élethez. Nem, többet tett ennél: lényének létével bizonyította, hogy embernek érdemes lenni.

Csortos Gyula
Filmekben láttam – látom. Szomorúságot tanulok tőle. Bizonyos tartást: hogyan kell viselkednie annak, aki járt már a tükör másik oldalán, aki túl van a dolgon. A nyugalma, temperamentumának megzavarhatatlansága valami egészen finom, nehezen szavakba önthető tudás tartóedénye. Talán a teste ez a tartóedény, egyúttal a viszonya is e testhez, az önelfogadása. Csortos engem arra tanít, hogy test és lélek: egy és ugyanaz. Aki ezt tudja, nem izeg-mozog, mint a sajtkukac. A lélek nem kukac. De nem is angyal. A Jean Gabinek, Spencer Tracyk tudása ez. Másféle színész is van, de a Csortos-féléhez képest mind csak próbálkozik.

Feleki Kamill
Csak néz. Az elég. Bámulja az életet, a másikat, mozdulatlan arccal, mintha nem hinne a szemének. A megsértett ember. Akinek az a titka, hogy sérthetetlen. Felülmúlhatatlan ura a testének. Ha tehát érzékenykedik, az roppant mulatságos. Mint mikor a hal úszóleckéket vesz. Stilizál, tündérien tipeg, a lelke is. Valójában mindig, minden pillanatban táncol, olyan apró, zseniális mozdulatokkal, amit a néző rendszerint nem is érzékel. Halottsápadtan feltámadási kunsztokat mutat be, annyira bizonytalanul, amennyire a sas szédül a szirttetőn. Ha csak megpillantottam valamiben, elállt a lélegzetem. Bravúrosan intenzív volt az összes pillanata. Ijedt kisembereket játszott általában, mert király volt, igazi király, nagyon jó ízlésű. Jóval a halála után értettem meg: ő teljes mértékben felfogta a szakmája – és így színészsorsa – s általában a múlt században összeomlott európai kultúra katasztrófáját, annak teljes mélységében. Annak a tudásnak az erejét éreztem a játékában az érzéki élmény szintjén.

Gábor Miklós
Ül a karszékben, az első színben, egy szép férfi, öreg királyfi. Már testileg, a bájával is elüt a környezetétől. Veszedelmes csibész. Benvenuto Cellini, az aranyműves polihisztor, méregkeverő és remekíró a magyar színházban. Micsoda tréfája a magyarok Istenének! Egy jóképű, nagy feladatokra termett, szinte mindenben tehetséges királyfi. Henry, a gaz. Kortársi irigységből szőtték a mi egyetlen Hamletünk köpenyét. Azért külön is szeretem, amiért ma, halála után nem sokkal, néhány beragadt pályatársa máris fennhangon utálja-gyűlöli. Claudius hajdani udvartartása. Képtelenek elviselni a halhatatlanságát. Jó fejjel emelkedik ki a dán mocsárból. Nem a legtehetségesebb volt köztük, hanem a legkomolyabb. A legokosabb is. Mellesleg – vagy nem mellesleg – a szememben nemzedékének Ottlik mellett egyik legfontosabb írója. (Két nagy műve koráról és önmagáról: Egy csinos zseni és a Sánta szabadság.) József, Jákob dédelgetett kedvence, kimászott a kútból. Már az Olümposzon ül, valahol Hevesi András, Szerb Antal és Ottlik Géza társaságában.

Gobbi Hilda
Kisregényre való mondanivalóm van róla. Rendkívül sokat hazudott szerintem, de az egész valahogy mégis igaz volt. A Szabó család maga volt a kádárizmus. Hogy tud rádiószerepben valaki élő lenni, évtizedeken át? Veszélyes nő, hasonló inkább csak mitológiában fordulhat elő: kétarcú, gonosz-jó istennő. Több mint színész. Szerencséje volt, Spiró írt neki egy remekművet: a Csirkefejben végre önmaga lett. Különben alig volna mentsége. De a mai hamisakhoz képest ő egy hatalmas isten(nő). Áldoznék neki.

Honthy Hanna
Miss Marple kicsicsázva műmosolyog. Igen. Rémületes. De tévedünk, ha ilyesminek véljük, amit látunk. A félművelt középszer ítélete ez. Honthy minden általam látott szerepében olyan, mint egy évezredes munkával kidolgozott, állandó szerep a kínai operában. Ő maga a szerep. Finoman, jó humorral és okosan játszott, a közönséggel is. A létével is filozofált. Elviselhetővé tette az operettet, gúnnyal játszotta, végtelenül lassú tempóban, ami óriási trükk. Megalkotta egy műfaj máig élő játékhagyományát. Erre csak a színháztörténet legnagyobbjai képesek.

Kálmán György
Egyik kezét félszegen zsebre dugva, a másik, reszkető kezében egy szál égő cigarettával hadonászva beszél valakihez. Hogy kihez, az mindegy, mellette senki mást nem néz az ember. Egy keszeg Yves Montand ő. Üveghúr idegek. Olyan mézbarna bariton, amilyen csak a korán elhunyt Pálos Györgynek volt, de az övé egy mozgáskészségét tekintve is világklaszszis színész hangja. Egy férfi Ophelia, ha szabad ilyet mondanom, aki arra született, hogy eltörjék. Kettétörjék, akár valami törékeny virágszálat. Egy másról, nem is róla szóló vita közben. Pedig Kálmán György igazi férfi volt, eleganciájában, élhetetlenségében, fájdalmai közt is férfi. Egy szabad Nemzetiben, Gellért Endre hatvanas-hetvenes évekbeli rendezésében – ez teljes, sőt, dupla lehetetlenség – kellett volna eljátszania az összes nagy szerepet, amiket más színházakban Gábor Miklós, Darvas vagy Latinovits kapott meg. Cipollát például neki is el kellett volna játszania. De Hamletet és a Ványa bácsit is, meg a Bohócot a Learben, az Oszlopos Simeont, az Őrnagyot a Tótékban. Később Shylockot, Prosperót és mindent. Semmit se kapott meg. Marat. VII. Hadrián. Tulajdonképpen húsz évvel hamarabb végzett magával, mint a valóságban: nem játszott. Tudta, mi a helyzet a szakmában. Azt nem élte túl.

Kazal László
Sokan felszisszennek: huszadrangú komikus.
Az én szívemben és szakmai ítéletem szerint: szemétdombra hullott színészgyémánt. Éneklő gyémánt. A kommunizmus neki is személyes katasztrófája volt. Furcsa alkat: táncdalénekes, elementáris emberábrázoló készséggel, mely eredetileg inkább a Charles Laughton-féle, belülről dolgozó, nagy karakterszínészek temperamentumával mutatott rokonságot, nem a ripacsokéval. Ő is mindent tudott a csőcselék kedélyvilágáról (e tájon mi mást tanulmányozhatott volna e korban a karakterszínész?), de ha idejében a helyére teszik, Pécsi Sándor szerepeit ő is mind eljátszhatta volna. Másképp persze, de legalább olyan színvonalon. Rendezője nem volt. Se színháza. A pillanat, ahogy magam előtt látom őt: viharkabátban, rosszkedvű, kopasz, zilált. Látja a másik embert, akivel beszél. Átlát rajta, mint a szitán. Ezt látni a szemén. Amíg tar fejét simogatva, zavartan le nem süti. Nem tudom, honnan van ez a kép. Viszont volt néhány lemezem tőle a ’40-es évek végéről, amelyekből annak idején többet tudtam meg az életről, mint az iskolában.

Latabár Kálmán
Most fogok megkukulni. Nála nagyobb színészt nem ismerek, hasonlót sem láttam. A Marx Brothers filmjeivel találkozva később, összefacsarodott a szívem, mennyivel unalmasabbak nála mind a négyen, mennyivel színtelenebbül mozognak, és mégis ők az ismertek.
Latyi, az pedig géniusz.
Sok mindenben láttam, annak idején, de a színpadi játékát már csak pár silány minőségű tévéfelvétel őrzi. Mégis, aki szilveszterente megnézi, hogyan játssza a részeg Froscht A denevérben, az fogalmat alkothat a nagy színészet mélységeiről: hogyan van benne a komikumban a tragikum. Hogy ez a kettő Dionysos méltó szolgájában nem is válik ketté. Megvilágosodást tanít abban a szerepben. Szerelmes levelet fogok írni neki, még mielőtt meghalok. Vagy valami ilyesmit. Miatta foglalkozom színházzal négyéves koromtól.

Latinovits Zoltán
Egy színész, akinek, szerencsére nem tudom, miért, mindent elhiszek. Mostanában több nagy rendezőtől hallottam: ahogy öregszünk, a filmjei mind nagyobb erővel bizonyítják, hogy nem is volt olyan nagy színész. Modoros volt, nem tudta a szakmát, pofákat vágott, hadart, préselt, megoldásai a múló idővel mind nyilvánvalóbban talmiak. „A mai fiatalok ezt már nem szopják be.” Hát, a mai fiatalok Leslie Howardot se szopják be, Jean-Louis Barrault-ról már nem is beszélve. Marcello Mastroiannit sem, ha nem Fellini rendezi. Vagy még akkor se.
De mit bizonyít ez?
Miért nem azt mondják, hogy L. Z. olykor alig elviselhetően prepotens volt? Azon kívül is még sok rosszat lehet felhozni ellene: ittasan dzsentritempókat felvevő pojáca lett, sokakkal igazságtalan, a szeretteihez durva, etcetera, etcetera, de színművészet tekintetében a kortárs magyar rendezők és drámaírók, engem is beleértve, a saruját megoldozni sem méltók.
Annyival nagyobb színész és színházi ember volt mindenkinél errefelé a hatvanas években, amennyivel Gulliver emelkedett ki a liliputiak közül, azoknak birodalmában. Szájtátva néztem őt, egy országgal együtt. Igaz, mesterkélten artikulált, és így tovább, de – úristen! – minden moccanása, a legkisebb rezzenése is izgalmas volt, váratlan, félelmetes, nagy mélységekbe világító. Úgy ismerte az emberi természetet, mint Shakespeare. Nem tehetett róla, az meglehet. Annál tündöklőbb csoda a szememben. A tehetség csodája. Az egyetlen, aki (egy rádiófelvételen) József Attila- és Karinthy-műveket egyformán jól, a lehetetlent ostromló színvonalon mond: a halhatatlan művekkel egyenrangúan. Holott ezek két, egymással ellentétes színésztípust kívánnának. Hát, lehet, hogy nem tudta a szakmát. Annál sokkal többet tudott.

Mensáros László
Nem színész volt, hanem egy zűrös, nagy ember. Jobb híján színész. Más szóval: ugyan fölényesen jó volt a szerepeiben, luxus első osztály, és jó volt ránézni is, ha csak annyit mondott is: „hölgyeim és uraim, a vacsora előállt”, de zsenijét a magam részéről akkor értettem meg, mikor nem színt játszott, hanem szöveget mondott. Egyedül, a színpadon.
Bármilyet.
A gondolat születését a mondattá formálódásig plasztikusabban számomra nem ábrázolta senki. Ez filozófus színészet. Jellegzetesen holokauszt és világháborúk utáni művész, aki már, ha nem muszáj, nem csinál úgy, mintha. Ez a típus ritka a világot jelentő deszkán. Nem csinál úgy, mintha színész lenne. Nem tesz úgy, mintha még lenne polgári színház. Mintha még meglenne a nagymama teljes ezüstkészlete, netán a nagymama. Gesztussá emelte a szakmáját. Mint aki azt mondja, ezt csinálom, jobb híján, hogy ne legyetek annyira elhagyatottak. Humora szomorkás volt, de fényesen elegáns, mint az őszi napfény.

Őze Lajos
A groteszk testi inkarnációja. Félisten, mint Gobbi, de azzal ellentétben: megtaposható. Mélyről jött, a föld legmélyéből, az anyag legkeserűbb rétegeiből. Vele sem tudott mit kezdeni a Nemzeti. Azt hitték, csak Thersites, afféle káromkodó, irigy manó, két lábon járó ressantiment. Holott ő lett volna az igazi Simeon, neki is el kellett volna játszani az Őrnagyot, és az Üvegcipőben „azt a drága embert”, fiatalon Liliomot is – hát még Ficsúrt! –, és Fejes Endre összes művének öszszes férfi hősét, Lucifert, Prométheuszt: minden sötéten lázadó proli félistent. Füst Milántól is sokat. És Ghelderodét. Strindberg öszszes férfi főszerepét. Azt remélem, odafent sokat játszik, egy jó közönség előtt.

Páger Antal
A kétségbeesése tetszett a legjobban.
Mármint amit az emberi kétségbeesés jeleiről tudott. Amúgy született színész volt, mint Latinovits, vagy Őze, vagy Csortos. Felvette a szerepet, mint egy inget. E tekintetben szerény volt és hajthatatlan: csak azt tette, amit a szerepben tennie kellett, semmi többet. Ahogyan a jó szakács is: soha egy fél felesleges mozdulatot nem pazarol. De a sírása, a nyüszítése, nevetésnek álcázott kínlódásai elgondolkodtattak. Tudta, hogy aki nem mond igazat, az gyakran mosolyog. Meg aki bajban van, az is. S hogy az igazi fájdalom nem tud előjönni... Vagy úgy kell játszani, mintha ijesztően bennrekedne, hogy igazából láthatóvá váljék. Nem kellett szeretnem őt ahhoz, hogy higygyek neki.

Szabó Ernő
Hannibál tanár úr. Erdélyből jött. Az én időmben már csak filmszínész. Fel se merült soha, hogy ő „játszik”. Élt a szerepeiben. Mint a pöttöm kötéltáncos, húsz méter magasan, vállán a gerendával, egyenletesen végigment a kifeszített zsinegen. Egyszer meg nem inog közben. Lehetősége a nézőkben fel sem merül, az a fantasztikus. Hisz végül is ez légtornászat, cirkusz, a kedélyborzolás a mutatványhoz elvileg hozzátartozik... Szabó Ernőnek azonban nincs szüksége efféle kunsztokra. Ő egyszerűen az, akit játszik. Színészetének folyamatos, zavartalan, természetes patakzása! Nem trükkökkel dolgozott: a szeme fényével. A hangja elfátyolosodásával. Vállalta a szerepeit. Hogy az mit jelent, miben áll, arra tanított meg. Ha látnék még valakit életemben, aki így játszik, azonnal megpróbálnék darabot írni neki. S – ha ugyan megengedné – habozás nélkül megcsókolnám a kezét.

Tőkés Anna
Rendkívül szuggesztíven, cseppet régimódi felfogásban játszott. Mégis elragadó volt, amint volt, még a számomra, vaskori kisgyermek számára is. Magyart tanulni jó, igaz hangsúlyokkal, élvezetesen, azon a színvonalon, ahogyan Sir Laurence Olivier beszél angolul – hallgassák meg a lemezeit –, ehhez Tőkés Anna rádiófelvételeinek válogatását kéne ma mellékelni, cédén az általános iskola öszszes osztályának irodalomtankönyveihez. És meghallgatni a gyerekeknek, mint a Himnuszt, minden magyaróra előtt. Ezen túl, Tőkés még öregen is jelenség volt, szinte fénykör vette körül. Tiszta ihlet áradt egész lényéből, ami akkor születhetett benne, amikor beszélni tanult. Úgy szerettem hallgatni, ahogy a szavakat ropogtatja, ahogy az ember a természeti jelenségek megfigyelését élvezi. Mondjuk, ahogy az erősődő szél kergeti a felhőket az égen.

Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember