Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Képgaléria
Társadalom
Könyvsarok
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Magyar Év Angliában
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
  Dátum: 2019. február 19. kedd    Mai névnap(ok): Zsuzsa, Zsuzsanna  
   
"MEGBÉKÉLNI ÖNMAGUNKKAL " - Cannes - i találkozás Claudia Cardinaléval
Szentgyörgyi Rita
Csontos férfikezek, riadt, nagy szemek, a korral egyre teltebb száj, önirónia és lelki béke. Claudia Cardinale a mítoszteremtő európai sztárkorszak egyik „utolsó mohikánja”, a szívében megannyi édes és keserű emlékkel. A 2003-as Fellini-emlékév emelte legutóbb a filmvilág reflektorfényébe Cannes-tól Rómáig, Párizstól New Yorkig. A kihívó Armani-vörös nagyestélyitől a homokszínű nadrágkosztümig megannyi jelmezt, szereplést, megnyilvánulást öltött magára, hogy élőszóval adózzon a mesternek, aki hajdanán tigriskarmokat növesztő cicának nevezte. A cannes-i fövenyen valami felsejlett az olasz nyelvet egykoron francia akcentussal beszélő, Tunéziában nevelkedett szicíliai lányból, aki manapság is három otthont vall magáénak: Tuniszt, Rómát és Párizst. A „visszaszámlálást” emlékekkel, otthonokkal, mesterekkel, életformával, Párizzsal kezdtük.
Olasz honfitársai önt némi éllel a Chirac-korszak barátjának nevezik. Mit talált meg Párizsban, amit Itáliában hiányolt?
– Akinek annyi lakhelye volt, mint nekem, az idővel arra vágyik, hogy önmaga lehessen, hogy valahová visszavonuljon, ahol nem zaklatják. Nekem ezt az élményt nyújtja Párizs. Hosszú évek óta élek ott, és ha felteszem a szemüvegemet, senki nem ismer fel az utcán, szabadon bóklászhatok. Az én francia-szerelmem nincs összefüggésben azzal, hogy ki vezeti éppen az országot. Valahol az anyanyelvem a francia, az édesanyám, a tuniszi neveltetésem révén. Afrika, a forró sivatag ma is nosztalgiával, szép emlékekkel tölt el. Nyaranta szívesen időzöm a gyerekkorom helyszínén, de a nagyvárosi élet lüktetéséből éppúgy jólesik kivenni a magam részét. Párizsban szeretem ezt a kettőséget, hogy ha akarom, jelen lehetek a világ nyüzsgésében, ha nem, akkor módomban áll bezárkózni. Egy baj van csupán: amint megszólalok és meghallják a hangomat, ami olyan, mint a repedt fazék, rögtön tudják, kivel van dolguk.
Nincs kibékülve a hangjával?
– Régebben kimondottan zavart. Azt hittem, ilyen hanggal soha nem szerepelhetek színházban.
Fontos önnek a színházi szereplés?
– Az idő múlásával egyre jobban felértékelődött bennem. Manapság Pasquale Squitieri, az élettársam társulatában játszom Rómában, Velencében. Szép sikert arattam A velencei nő című színművel egy elfeledett, 18. századi szerző tollából, és nemrég fejeztem be egy féléves színházi turnét Pirandello Ahogy te szeretsz című darabjával. A szülőföldemre, Szicíliába is eljutottam vele. Amint betértem valahová előadás után a társulat tagjaival, mindenütt A párduc zenéjét játszották a tiszteletemre. Megható érzés volt.
Ahogy mondani szokták: a múlt nem ereszt el. Hogyan gondol vissza manapság A párduc Angelicájára, Viscontira?
– Minden mindennel összefügg, csodás egybeeséseket alkot az életben. A párduchoz fűződik a legemlékezetesebb fesztivállátogatásom Cannes-ba. Annak előtte először a Nyolc és féllel, Marcello Mastroiannival és Fellinivel jártam a fesztiválon. Nos, valahol éppen itt a plázson fotóztak minket Viscontival és Burt Lancasterrel, amikor hirtelen egy rajongó odajött hozzánk. Egy állatidomár, aki egy élő párducot hozott magával, és nekem ajándékozta. A fotósok megörökítették a jelenetet, amint simogatom a párducot, mint valami kismacskát.
Egyszer azt nyilatkozta, filmes pályafutása meghatározó pillanatai a ’60-as évekhez fűződnek, amikor egyszerre két mester „kegyeit”, szeretetét élvezte: Viscontiét és Felliniét.
– Ma is így érzem. Akkoriban még voltak mesterek, akikre fel lehetett nézni. Igazi rendezők elképzelésekkel, fantáziával, szerelemmel. Nekem megvan az a szokásom, mivel annyira izgulok minden szereplésnél, hogy a stáb többi tagja, a műszakiak előtt érkezem a forgatásra. A színházban sincs ez másként, már órákkal az előadás előtt az öltözőmben vagyok. Viscontinál mindig hatalmas csend uralkodott. Senki sem mert szisszenni sem, olyan fegyelmet és figyelmet követelt magának. Ugyanezt tapasztaltam Sergio Leonénál is.
Mindketten a részletek megszállottjai voltak. Órákig pepecseltek egy-egy beállítással, nézéssel, kézmozdulattal, tekintettel. Mindenki félte Visconti éber tekintetét, dühét, maximalista természetét. Engem, azt hiszem, szeretett. Többnyire franciául szólt hozzám, amiben volt némi arisztokratikus vonás és intimitás is, nehogy a többiek értsék, miről beszélgetünk. Örömét lelte abban, hogy a maga képére, elképzelésére formál minket Alain Delonnal, A párduc ifjú szerelmespárjaként. És mi mérhetetlenül nagy megtiszteltetésnek vettük, hogy vele dolgozhatunk.;
Fegyelem és intimitás kérdésében miben tért el Fellini rendezői módszere?
– Nagy ajándéka a sorsnak, hogy szinte egy időben, párhuzamosan dolgozhattam Viscontival és Fellinivel, A párducban és a Nyolc és félben. Kevés film határozta meg ilyen erőteljesen a színészi utamat. Fellini szinte mindenben Visconti abszolút ellentéte volt: nála ugyanis tökéletes anarchia uralkodott a forgatáson. Kész cirkusz, kész bordélyház volt! Senki nem tudta, mi történik a következő pillanatban, legkevésbé ő maga. Minden belefért Fellini világába: nevetések és könynyek, elbocsátások és meghitt beszélgetések, hisztérikus kirohanások és nagy kibékülések. Engem valami mélységes bizalommal és szeretettel övezett. A gyengéd pártfogó, a megértő nagybácsi gondoskodásával halmozott el. Azóta sem találkoztam hozzá hasonlóan megértő és oltalmazó rendezővel. Kiváltságnak tekintem, hogy a ’60-as években kezdhettem a pályafutásomat, amikor a mozi még másról szólt, mint manapság.
Mit hiányol leginkább a ma mozijából?
– Egyfajta ártatlanságot, romlatlanságot, hitet és szeretetet. Nem panaszkodhatom, mert időről időre megtalálnak szép feladatok, az utóbbi években megkeresnek fiatal francia rendezők a forgatókönyveikkel. Igaz, egy korombeli színésznő mozgástere leginkább a televízióra korlátozódik, de mivel sűrűn szerepelek színházban, nincs hiányérzetem. Csak az bánt, hogy az erőszak, a durvaság, a valóság elferdítése mérhetetlen teret hódít a mai filmvilágban. Sokan arra hivatkoznak, hogy az életünk ilyen, és a mozinak kötelessége az életet leképezni, visszaadni. Csakhogy én azt vallom, nem bármi áron. Ezért választom inkább a csendet a sok beszéd, a felesleges viták helyett.
Befelé fordulóbb lett?
– Bizonyos tekintetben igen. Nem akarok mindenáron, mindenütt jelen lenni, szerepelni csak azért, mert elvárnák tőlem. A koromnak és lelkiállapotomnak megfelelő tapasztalatok, élmények szerzése ma már többet jelent számomra a felszínes megnyilatkozásoknál. A csend nagy tanító, segít a dolgok megértésében. Lényegében kevés kell a boldogsághoz.
Mi teszi manapság boldoggá?
– Leginkább az, ha minimálisra csökkentem az elvárásaimat, legyen szó a családról, a gyerekeimről, a szeretteimről, a barátaimról, a hivatásomról. Sokkal gazdagítóbb állapot, ha én figyelhetek másokat, mint ha folytonosan a másoknak való megfelelés kényszere alatt élnék. Imádom a tengert, a napfényt, a sivatagot, a természetközeli élményeket. Ha tehetném, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre a kedvenc könyveimmel és lemezeimmel. Mérhetetlen fájdalommal, dühvel töltenek el a világban zajló öldöklések, háborúk, az emberi tehetetlenség, nyomor, nélkülözés. Miért nem tudjuk élhetőbbé, lakhatóbbá, elviselhetőbbé tenni magunk és egymás számára a világot?
Sokan kérdezik ezt, de valójában kevesen tesznek azért, hogy így legyen.
– Valóban könnyebb másokat hibáztatni, másokra hárítani a felelősséget azért, ami velünk történik.
Visszatérve Claudia Cardinale személyes történetére, mit tesz annak érdekében, hogy az idő múlása ne változtassa meg a külső és a belső vonásait?
– Régen felhagytam azzal az illúzióval, hogy a külső megőrzése a leghatásosabb ellenszere a belső öregedésnek. Megtanultam a korommal együtt élni, vállalni a ráncaimat. Mindaz én vagyok, amit az arcom, a testem tükröz. Élhetnék hazugságban, elhitetve magammal, hogy még mindig ugyanaz a hamvas, derűs lány vagyok, aki voltam. Ismerek korombeli nőket, akik kétségbeesetten ragaszkodnak egykori imázsukhoz. Ez egyszerűen szánalmas, nevetséges. Vagyok, aki vagyok. Ha te elfogadod magadat, senki és semmi nem kezdheti ki az önértékelésedet. Természetemnél fogva fatalista vagyok, és igyekszem mindenkor lépést tartani a bennem és körülöttem zajló változásokkal. Ez a lelki rugalmasság ment meg attól, hogy túlzott jelentőséget tulajdonítsak a koromnak, az öregedésnek. Megbékélni önmagunkkal: ez a legnagyobb adomány!
Cikk nyomtatása
Cikkek listája
Bessenyei Ferenc
KINT FELEJTETT MIKROFON - Margitai Ági és Sándor Erzsi között
Az egri bor
Egri csillagaim
A pólós nadrágjától a lopós nagymamáig
Tele a lelkem Egerrel
Napfelkelte a Dobó téren
Páncél, szekrény – a kód: Eger
Egri csillagok
EGRI TÁNCPILLÉREK - Barta Dóra és az Egri Fesztivál Balett


Teljes cikklista >>>

 
Cikkereső
címszó
év
hónap
 
Korábbi számok
2005 február
2004 december
2004 november
2004 október
2004 szeptember
2004 nyár
2003 szeptember