Megyesi Gusztáv
Azt még a télen határoztuk el a feleségemmel, hogy idén nem utazunk sehova, kerül, amibe kerül, Budapesten maradunk a nyáron. Egyszer az életben tán megengedheti magának az ember, hogy otthon maradjon a fenekén. Ezeddig mindig meg kellett húzni a nadrágszíjat, tavaly például Horvátországban nyaraltunk a tengerparton, de nem is nagyon dicsekedtünk vele, előtte Görögországban tengődtünk, de voltunk korábban Németországban is a feleségem barátnőjénél, s amíg élt a nagybátyám, Amerikában is eltöltöttünk két nyári hónapot.
De éreztük: elég.
Ahhoz, hogy valaki megengedhesse magának, hogy budapesti lakosként Budapesten nyaraljon, igencsak fogához kell vernie a garast. Kicsit lefaragni a kosztpénzből, lemondani az új cipőről… hála az égnek, a feleségem nagyon meg tudja fogni a pénzt, és én se panaszkodhatom. Félévnyi szigorú takarékoskodás után osztottunk-szoroztunk, és azt mondtuk, vágjunk bele, ha most nem maradunk Budapesten, ki tudja, mikor lesz rá újabb lehetőség.
Emlékszem, egy szerdai nap reggelén maradtunk itthon, legalább három be nem pakolt bőrönddel. Izgatottan vártuk a tíz órát, mert akkor érkezett a gázszámlás, és a postás is ekkor hozta a csekkeket, mi pedig úgy vagyunk vele, hogy nem szeretünk úgy elutazni, hogy nem rendeztük előtte a számláinkat.
Természetesen mielőtt Budapesten maradtunk volna, igyekeztünk minden hasznos információt beszerezni a városról.
Megkerestük a Magyar Köztársaság budapesti nagykövetségét, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Mint ismeretes, a Magyar Köztársaság budapesti nagykövetsége minden évben listát bocsát ki minden Budapesten maradó budapesti részére, hogy hová nem célszerű beülni kávéra, üdítőre, pláne egy pohár borra, és mely éttermek, kifőzdék látogatásától kell tartózkodni, mert csúnyán és brutálisan becsapják az embert. Nos, csak a köszönet hangján szólhatok a nagykövetségről, a listán ugyanis gyakorlatilag Budapest összes vendéglátóhelye rajta volt, ahová viszont betérhettünk volna, azt vagy az adóhivatal vagy a közegészségügyi szolgálat záratta be.
Így aztán étkezésünket a budapesti bevásárlóközpontok, büfék és aluljárók kínálatából oldottuk meg, s mondhatom, nem csalódtunk a híres budapesti konyhaművészetben. Bár már az első héten ráment a gatyánk, nem bírtunk ellenállni a pesti négy évszak pizzának, a gyrosnak, pitának, döner-kebabnak, a rózsaszín amerikai fánknak, a szürke, puffasztott bulátának, a reggeli italnak, amit itt tréfásan tejnek neveznek, s persze a hagyományos lecsókolbásznak, konzervlecsónak, szójapárizsinak, amit aztán jófajta kannás borral öblítettünk le.
Minthogy a budapesti múzeumok, tárlatok, színházak, a multiplexek, a Vidám Park, az Állatkert, a különféle alkalmi Luna Parkok, körhinták és gumizsiráfos dühöngők belépői nem kifejezetten a budapesti turisták zsebéhez vannak méretezve, leginkább a városban sétálgattunk. Arra ugyan felhívták a figyelmünket a bedekkerek, hogy sötétedés után szűk utcákban, pályaudvarok környékén, valamint a zebráknál piros lámpa esetén nézelődni kifejezetten veszélyes, mi nem törõdtünk vele.
De nem is volt semmi baj.
Budapest közbiztonságáról csak a legjobbakat mondhatom, egy különösen meleg júliusi estén a Keleti pályaudvarnál személyesen Gergényi tábornok, Budapest rendőrfőkapitánya pofozott fel a szemünk láttára egy szolgálatban lévő rendőrt, mert nem volt rajta sapka.
Miképpen a tömegközlekedés is meglepően fejlettnek mondható, kora reggelenként a legzsúfoltabb járatokon Demszky főpolgármester vezényli a buszsofőröket, hogy aztán kerékpárra üljön, majd a metróban bukkanjon fel.
És Budapest egyre szépül.
Kétszer is megnéztük a Roosevelt téri spenótházat, feleségemmel elámultunk egy Klauzál utcai bérház kapualján, mélyeket szippantottunk a kőbányai Éles sarok levegőjéből, feleségem két tekercs filmet is ellőtt a nyugdíjfolyósító intézet épületének megörökítésére, bekukkantottunk a rákospalotai szemétégetőmű múzeumrészlegébe is, miképpen egy jól sikerült Piroschka-túra keretében megtekintettük az újpesti legelőn az első budapesti türelmi zóna alapkőletételét is...
Most éjszakánként a diákat nézzük a feleségemmel, amint épp kávét rendel műanyag pohárban a Boráros téri HÉV-megállóban, majd később önfeledten integet a BAH-csomópont tetejéről, én pedig budapesti árusokkal alkudozom az Astoriánál fröccsöntött, terepszínű távcső vételéről, mert hát szuvenír nélkül nem maradhat otthon az igazi turista.
|
|
