Borsod és Szabolcs megye a két legszegényebb megye az országban. Tanácsolom mindenkinek, hogy menjen el ezekre a településekre, nézze meg, hogy élnek ott az emberek. Az ember szíve vérzik, amikor látja ezt a szegénységet. Bármilyen nagy összeget is tudok biztosítani a diákoknak (A magyar történelem folyamán soha nem működött ilyen nagy méretű alapítvány. a szerk.), de ez csak egy csepp a tengerben. Az lenne jó, ha az ország erősödne, fejlődne, és akkor nem lenne kérdés, hogy érvényesül-e a gyerekek azon joga, hogy jó színvonalon oktassák őket, és ha megfelelő teljesítményt nyújtanak, akkor egyetemre járhassanak. Az esélyegyenlőség anyagi alapjait a demokráciának meg kell teremtenie. De ez az, ami nálunk nem működik. A szegénység szelektál, és röghöz köt, és nem tudsz kitörni. Tehát megint mondom, a legfontosabb az esély biztosítása. Én minden iskolát államosítanék, és azt mondanám, hogy legyen azonos színvonal. Tehát ne az önkormányzat anyagi lehetőségének a függvénye legyen, hogy milyen az iskola felszereltsége, az oktatás színvonala. És ha adott az esély, akkor már csak a gyereken múlik.

Én magam is szegényen családba nőttem föl, édesanyám egyedül nevelt föl hármunkat. Diákkoromban megkaptam a takarékszövetkezetek ösztöndíját, így tudtam tanulni. Így tudtam Budapesten albérletet fizetni, és még maradt 300 forintom, ami akkor nem volt jelentéktelen összeg. Örökké hálás vagyok szoknak, akik segítettek nekem, és az motivált mindig, hogy ezt visszasegítsem. Életem nagy célja valósult meg azzal, hogy ma mindennap 10 ezer gyerek nevelését-oktatását tudom támogatni.
Az a legjobb példa, ha nem beszélek, hanem csinálom.”