(…) Sok év múlva egyszer átautóztam ezen a kis falun, ahol már hosszú évek óta nem jártam. Az öreg plébános, aki már vagy az ötödik volt a mindig pityókás táltosszakértő óta, pár hete halt meg, s az utódja, egy fiatalember, akinek már egyszerre három faluban kell ellátnia a szolgálatot, épp akkor selejtezte ki az egykori plébánia padlásán talált régi kacatokat. Megálltam, kiszálltam, néztem a romos bútorokat, a piszkos befőttes-, tejes- és pálinkás üvegeket, a szanaszét szórt leveleket, a száz évvel ezelőtti iskolai anyagokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy harcias lúd egy füzetet csipked, s csak nem akar tágítani mellőle, hiába próbálták seprűvel elkergetni a papnak segédkező gyerekek. Odamentem, mert valami furcsa viszkető kíváncsiság vett erőt rajtam, s a liba rögtön elrepült, otthagyva a kék papirosba csomagolt zsákmányát. A címkére a Házi dolgozatok felirat alatt szép cirkományos betűkkel dédapám neve volt rákanyarítva.

Mire való a magyar kultúra? – olvastam az éppen középen felnyíló füzetben az egyik dolgozat címét. Láthatólag nem sok fogalma lehetett s kérdésről a kis elemis dédapámnak, mert vagy háromszor nekifoghatott az írásnak, legalábbis így tűnt az áthúzásokból és a firkálgatásokból. Végül ezt a rövid fogalmazványt sikerült lejegyeznie:
„Ősi magyar eledel a krumpli, népünk nevezetes tagjai, varázslói már Amerika felfedezése előtt is paprikás krumplit ettek, ha nagy bajuk volt, vagy ha megéheztek. Mert csudálatos növény az a krumpli, kuruzsló nagyanyám például azzal gyógyította a falu valamennyi baját. A múltkor Jóska bátyám gennyes sebét mulasztotta el vele, a minap meg Feri sógor szorulására jelentett gyógyírt, mert a szívalekvár már a tél közepén elfogyott. Egyszer pedig a plébános epekövét is a főtt krumplihéj levével hajtotta ki az öreganyám, amiért kétszer kimaradhatott a templom takarításából. Nagyapámnak meg a szőlőben összeszedett hólyaggyulladását tette rendbe a káposzta levével elkevert krumplilé. Nekünk, az erdőben csellengő gyerkőcöknek, a dongócsípéseket szokták krumplipéppel borogatni, hogy hamarabb elmúljon a duzzanat. Egy szó, mint száz, csodás ősi növény ez.

A keresztapám, aki nemrégen költözött haza Amerikából, mesélte, hogy ott van valami furcsa sárga-fekete csíkos bogár, amelyik megeszi a krumpli levelét. Nehéz ellene védekezni, és azt is mondta, hogy csak ide ne cipeljék be valami ellenőrizetlen hajón, mert felfalja a szegények elől az ennivalót. Akkor eszembe jutott, amit Sándor atya mondott az iskolában, hogy a régi vezetőink, táltosaink, szentjeink tudták, hogy az idegen dolgoktól csak a magyar kultúra védhet meg bennünket, úgyhogy – mondtam is a keresztapámnak – az biztosan jó lesz az amerikaiak nevezetes bogara ellen. Mert hát erre való a magyar kultúra.”

Erre is. (…)