Balladácska
Fonj
csak zsomport, öregember,
pipa
mellől már nem kél dal,
nyugovásra
készül a nap
zöld
vizeken piros híddal.
Szél
kergeti a kalapod
le
a völgybe, árokszélre,
átok
nem száll se világra,
se
kalapra, se a szélre.
Nem ismer meg lent az újhold,
sem
a csillag, az a tenger.
Sötét
a víz, van-e rajt híd?
Fonj
csak zsomport, öregember.
Profán
Lábánál
egy kóbor szamár
márványporos
gazt ebédel,
kövült szél köpenyén, haján,
áll
az anya kisdedével.
Csorba
arcocskáján harmat,
nem
issza a hideg ég fel,
a
völgybe néz, sosem alhat,
nyakán
pókháló az ékszer.
Gyalog
Itt
kint megszűnt a város ritmusa.
Póznák
meg nyárfa. Egyre több szünet.
Vadsóska jön csak, vastag kákicsok
s
még néhány ismeretlen épület.
Ez
már a zöldben megbúvó patak,
nevében
játék, ósdi illatok.
Hidak
lyukán egy átfűzött szalag.
Egy
film, öncélú, lassú, végtelen –
lógó
levél és felhők, kék bogár:
a
meg sosem ragadható jelen.
Semmi
A
napsütötte falnál kis gazok.
Csak
lepke fordult, s újra béke.
Már
semmi nincs, de minden szín ragyog,
s
a messzi nesznek itt a vége.
Világgá két rossz deszka zár zugot,
egy
kőháton megáll a hangya,
bogáncs
tövében így oly eldugott.
A
szél kutatna. Abbahagyja.