Balladácska

 

 

Fonj csak zsomport, öregember,

pipa mellől már nem kél dal,

nyugovásra készül a nap

zöld vizeken piros híddal.

 

Szél kergeti a kalapod

le a völgybe, árokszélre,

átok nem száll se világra,

se kalapra, se a szélre.

 

Nem ismer meg lent az újhold,

sem a csillag, az a tenger.

Sötét a víz, van-e rajt híd?

Fonj csak zsomport, öregember.

 

 

 

 

Profán

 

 

Lábánál egy kóbor szamár

márványporos gazt ebédel,

kövült szél köpenyén, haján,

áll az anya kisdedével.

 

Csorba arcocskáján harmat,

nem issza a hideg ég fel,

a völgybe néz, sosem alhat,

nyakán pókháló az ékszer.

 

 

Gyalog

 

 

Itt kint megszűnt a város ritmusa.

Póznák meg nyárfa. Egyre több szünet.

Vadsóska jön csak, vastag kákicsok

s még néhány ismeretlen épület.

 

Ez már a zöldben megbúvó patak,

nevében játék, ósdi illatok.

Hidak lyukán egy átfűzött szalag.

 

Egy film, öncélú, lassú, végtelen –

lógó levél és felhők, kék bogár:

a meg sosem ragadható jelen.

 

 

 

Semmi

 

 

A napsütötte falnál kis gazok.

Csak lepke fordult, s újra béke.

Már semmi nincs, de minden szín ragyog,

s a messzi nesznek itt a vége.

 

Világgá két rossz deszka zár zugot,

egy kőháton megáll a hangya,

bogáncs tövében így oly eldugott.

A szél kutatna. Abbahagyja.