Lélek ha reszket
másodosztály dohányzó
holnapok
mellettük a vonat elrobog
hintáztató végtelen
síneken
tunya tétlen hőség idebenn
sikonganak nyargaló
kerekek
beléremegsz beléremegek
nem kell többé sohasem
senkinek
mi az ablak előtt ellibeg
hárfahúrként remegő
dúlt ideg
s talán szorongó szív érti meg
míg a kocsi jobbra majd
balra dűl
felhőárnyékoktól olykor feketül
semmiségbe meredő
égő szem
szikkadt földön ahol élő nem
mozzan többé keresgél
valamit
múltidéző dőre álmait
lerakódva távoli
monoton
ködbevesző kopár dombokon
Ilyennek álmodtad, Krisztus?
Ezt
is ma kell még megcsinálni,
mert
késő lesz a holnap.
Holnap
napvágyú éjszakában
fekélyek
megrabolnak.
Lombot szikrázó lélekbokrok
csúcsán
tapadva kúsznak,
marék
maradék álreményt sem
hoznak
magukkal túsznak.
Csörgős
sapkájú bohócfajnak
áldozva
kél ma napja.
Nem
segít itt az öregisten
villámtűzdelt
haragja,
nem
segít itt a napimádat
örök
érvényű fénye,
nem
tömeg poéta halkszavú,
megbicsakló
törvénye.
Molyhós
hazugság, penészgombák
állnak
itt körbe, sorba,
erek
folyóvá dagadnak,
ömlenek
felédloholva.
Állasz
szoborrámeredten,
elcsattan
fölötted is tus,
s
kérded: édesegy Uram,
ilyennek
álmodtad, Krisztus?