Dátum: 2019. október 21. hétfő    Mai névnap(ok): Orsolya


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER
Az egyszer élő Tóth Imre
A kiállítás nem Amerigo Tot (Ízig-véri huszadik századi ember; menekülő, vándorló, megérkező, lepaktáló, felemelt és eldobott ember.) munkásságáról szól, okosabb volna, ha inkább kiállítás-performanszról, vagy reflektív installációról beszélnénk. Ez azonban nem kisebbíti a tényt, hogy Mélyi József kurátor és csapata olyat alkotott, aminek vízválasztónak kell lennie múzeumkultúránk terepén.
Mindazoknak, akik abban a tévhitben élnek, hogy a Ludwig Múzeumban látható egy Amerigo Tot műveit bemutató kiállítás, felhívnám a figyelmét a látszatra, amely szokásához híven most is csal. A kiállítás nem Amerigo Tot munkásságáról szól. S talán okosabb volna, ha nem is kiállításról, inkább kiállítás-performanszról, vagy reflektív installációról beszélnénk, mely a közönség aktív szellemi partnerré válásával nyerné el végső formáját. A Mi Közönségünk még bizonyos nevelődési stádiumban van, ezért jellemző rá, hogy egyelőre sok mindent hagy ott, pedig sokszor éppen az volna a cél, hogy elmozdítsa. Ez azonban nem kisebbíti a tényt, hogy Mélyi József kurátor és csapata olyat alkotott, aminek vízválasztónak kell lennie múzeumkultúránk terepén.

Fotó: Szalay Zoltán
 
A kiállítást kísérő szövegek hangsúlyozzák, hogy a kilencvenes években felnőtt generációnak, az utána következőnek meg aztán végképp semmit nem mond Amerigo Tot neve. Eufemizmussal élve azt mondjuk ilyenkor: dekanonizáció. Élesebben fogalmazva: kultúrpolitikai gyilkosság, teljes törlés.
Húsz évvel ezelőtt sokan jártak így. Kerényi Jenő 30-as, 40-es években készült vallási témájú kisplasztikái nem tudták érvényteleníteni annál jóval ismertebb Osztapenko-emlékművét. Pátzay Pál remek portrészobrait nem csak az egykor Dózsa György úton, ma a Szoborparkban álló Lenin-szobra hatástalanította. A jóval izgalmasabb alkotói életutat bejárt Somogyi József dunaújvárosi Martinásza hiába volt rendszerkritikus botránykő, hiába készített Krisztus-ábrázolásokat, megkapó állatszobrokat, és a Madách Színház homlokzati szobrait, mégiscsak a Szovjet hősi emlékű, a számtalan állami kinevezés, díjak, jutalmak hosszú sora jelzi példátlanul jó kapcsolatát a politikai elittel.
De hogy íróembereket se hagyjunk ki a hosszú sorból; Váci Mihály, Simon István, Berkesi András, Veres Péter, - mind értelmezhetetlenek lettek a rendszerváltás után; egy letűnt, elbukott és vesztes ideál udvari költői, mesemondói lettek. Az unalomig citált Kádár-korszakból időben visszalépegetve hasonló sorsokat találunk; Szomory Dezső a nyilasterror közepén, Szép Ernő 1953-ban, Herczeg Ferenc egy évvel később teljesen elfelejtve halnak meg, rehabilitációjuk elmarad. Remenyik Zsigmond, Barta Sándor, Déry Tibor, Füst Milán drámai munkássága süket fülekre talál a két háború közötti Magyarországon. A 19. század utolsó éveiben Vajda Jánost még Jókainak sem sikerült visszapasszantérozni az irodalmi köztudatba, - ha egyáltalán valaha is ott volt.
2009-ig kellett arra várni, hogy meghalljuk huszonöt év távolából, miről beszél számunkra Amerigo Tot sorsa, helyzete, sajátosan kiemeltté vált dramaturgiai pozíciója, amit a hetvenes-nyolcvanas évek kultúrpolitikája kijelölt számára. Kétes értékű, gyanús, vitatható, sötét volt ez a szerep, de visszautasíthatatlan.

 
Az „élet-mű” Jól hangzó expozíció egy életrajz elé, ezért sokakhoz hasonlóan magam is ezzel kezdem: idén, szeptember végén lenne száz éves Amerigo, ha élne. 2009 tehát mi más volna, mint a neki szentelt emlékév, tele kiállításokkal, szép és drága album megjelenésével, meg ami ilyenkor szokás. A Ludwig Múzeum, és a Magyar Képzőművészeti Egyetem civil szervezetekkel karöltve azon serénykedik, hogy megismerjék, összefoglalják, értékeljék, bemutassák, és visszaadják a közönségnek "egyetlen sztárszobrászunk" művészetét.
1909-ben, mikor Babits első verseskötete megjelenik, mikor Molnár legendásan nagyot bukik a Liliommal a Vígben, mikor megalakul a Nyolcak, szeptember 27-én Tóth Imre, a sokkal későbbi Amerigo Tot meglátja a napvilágot Fehérvárcsurgón.
Egy évig a ciszterciekhez jár, de a háború utáni nyomor Sashalomra űzi a családot, ami az apuka révén hamarosan csendőrfamília lesz. 1927-ben érettségi nélkül felveszik a mai Iparművészeti Egyetem grafika szakára, zsebpénzét a Piatnik kártyagyárában keresi meg. Az itt szerzett tudás majd jól jön neki Olaszországban, mikor cinkográfusként keresi a kenyerét. Jóval fontosabb azonban, hogy Kassák Lajos Munka-köréhez csatlakozik, ami meg baloldalisága hivatkozásaként lesz értékes számára jó néhány évtizeddel később.
1931-ben ösztöndíjat nyer a dessaui Bauhausba, ahová gyalogszerrel uszkve hét nap az út, de nem sajnálja érte a fáradságot. Az utolsó évében járó kínlódó Bauhaust megunva Tóth tengerésznek áll, de Otto Dixék hamarosan visszahívják Németországba, Drezdába, ahol az expresszionisták, és az új tárgyiasság művészeinek társaságában rendezheti meg élete első kiállítását a híres Brücke Galériában. 1933. január 30-a művészbarátaival együtt számára is a kaland végét jelenti. Zwickau jön, internálótábor, majd a zseniális menekülés, aztán megint gyalog Rómába. Dolgozik, és a hajléktalanszállón lakik, de nemsokára baráti segítséggel a Római Magyar Akadémia lakója lesz három évig, amikor is a Via Marguttán rátalál későbbi otthonára. 1938-ban díjat nyer, '39-ben rövid kitérőt tart Magyarországon, és nyer egy Madách-szobor pályázatot, aztán visszamegy Bolognába, hogy elkészítse a Goldoni család síremlékét, és még sok minden mást. Még csak harminc éves.
1943-ig nem talál hozzá utat a háború, de aztán nem kíméli: ejtőernyős összekötő tiszt lesz. A háború után addig reneszánsz hatása alatt álló művészete non-figuratív és absztrakt elemekkel vegyül, ebből a háborús időszakból származik a Kavicsasszony-sorozat, ami elvezeti majd egy másfajta alkotói út felé. Közben autóversenyző, szigonyvadász és filmszínész. Sorra nyeri az alkotói díjakat és megbízásokat, 1949-ben a legnagyobbat: a római Termini pályaudvar frízeire kiírt nemzetközi pályázatot.
1950-52-ben Svájcot, Svédországot és Dániát célozza meg, s még a Velencei Biennálé olasz pavilonja is belefér idejébe. Az 1960-as római Nyári Olimpián ki másnak a szobra díszelegne a Sportpalota mellett, mint az övé. S aztán tovább: állami megbízások, díjak, felkérések hosszú sora. 1966-ban New Yorkban állít ki, három évvel később egy jóval kisebb országban: Magyarországon, ám a Kádár hosszú nyüstölésére létrejött újratalálkozás hozza el számára az igazi sztárrá válást. Közben vatikáni kapcsolatait is körültekintően ápolja; ő lesz a pápa udvari szobrásza. És továbbra is filmezik, '74-ben a Keresztapa második részében alakítja Al Pacino testőrét. Négy évvel később nyílik meg a máig tartó állandó pécsi kiállítása. Ekkora már rendszeresen róla zengedezik a szak és nem szaksajtó egyaránt.
'82-ben, a Vigadóban utoljára még rendezett egy hazai kiállítást, aztán két évvel később meghalt Rómában. De előtte a kórházban még összebarátkozott II. János Pál pápával... Végső nyugalomra a Farkasréti temetőben helyezték el, síremlékét Melocco Miklós készítette. 2009 őszére egy jukka pálma kis híján feldöntötte a sírját. Hogy a legendákból, történetekből, népmesékből, amit Amerigo szívesen és bőséggel mesélt magáról, mi igaz, rejtély. A felmutatásuk viszont annál izgalmasabb. S a gesztus minden látogató számára világossá kell, hogy váljon: a múlttal számolni kell, és nem elszámolni.

Al Pacino - Tóth Imre
 
Párhuzamos konstrukciók

Tökéletes és pontos cím; a Ludwig kiállításán egymás mellé vannak helyezve a dolgok; minden mindennel párhuzamba van állítva. A bizonyos téregységekbe felhalmozott Tot-műveket a szokásosnál jóval nagyobb mértékben szakítják meg a rá, és művészetére reflektáló kiváló kortárs művészek (Kis Varsó, Erhardt Miklós, Várnai Gyula, Csoszó Gabriella, Menesi Attila, Kerezsi Nemere – Dabi István) munkái, melyek idézőjelek nélkül helyezik mai kontextusba a művész munkásságát. Ez a tárlat egyik része. Másik része történeti jellegű; a hatvanas évek képzőművészetének és politikának sajátos korrelációját térképezi fel.
A szobortárlatok remekül mutatják meg a zsenialitás, a rendkívüli tehetség: a szikra teljes hiányát. Briliáns kézügyességgel, stílustartási érzékkel képes volt bármilyen korszak és esztétikai ízlés mentén dolgozni: legyen az Picasso vagy Donatello, népi vagy reneszánsz, konstruktivista, absztrakt, expresszionista; mindig tökéletesen illeszkedik a történeti egységekbe. Mindez különösen erősen érzékelhető a szorosan egymás mellé helyezett, szinte egymásra dobált művekkel: nincs köztük viszony! Nincs kézjegy, mindenki mástól megkülönböztethető stílus. A zsenialitás hiányának ilyen professzionális bemutatásával még nem állt módomban találkozni, s a hatás elementáris volt, ugyanakkor szomorú.
Mégis a szoborgyűjtemény hátterében ott terpeszkedik hatalmas falfelületeket elfoglalva a számtalan újságcikk, filmfelvétel, s mind az a tej meg vaj, amelyben a hatvanas éveiben járó művészt fürdette a hatalom, - mindennek fényében eszünk ágában sincs őt sajnálni.
Az egyik legmegrázóbb kiállítási anyag az 1980. május 1-i ünnepségen készült tévéinterjú. A meglepett Amerigo orra alá tolnak egy mikrofont; hogy érzi magát ezen a szép napon? A Híres Művész annyira meg van lepve, hogy hirtelen nem is tud mit felelni. A riporternő megijed; elvégre május elseje van, a nép szobrászhősének mondania kell valamit. Amerigo ekkor sarokba szorított helyzetében hirtelen elsírja magát. A riporternő még jobban megijed, zavartan mosolyog, és bíztatja a Hatalmas Embert, hogy "De hát ugye tudjuk, ez egy nagyon szép ünnep, nagy szép nap, azért mégiscsak jól érezzük itt magunkat, és ön is biztos jól érzi itt magát, nem?". És Amerigo sír, és rendkívüli rögtönző képességének köszönhetően előránt egy emléket a harmincas évekből, mikor ugyanezen a napon felvonulásukat a csendőrök szétverték, lám azonban most az Egész Magyar Nép együtt ünnepelhet.
Egy másik, épp ennyire váratlan hatású kortárs alkotás, mintha az elsőre válaszolna: egyenesen a probléma közepébe; Tot elméjébe vezet minket: elsötétített terem, lábunk alatt vastag szőnyeg (nem halljuk egymás meg a magunk lépteit), s a falon élesen megvilágított néhány személyes kép: Tot autogrammot oszt, Tot Fellinivel, Tot Dalival. Ám valami minden képen el van mozdítva: vagy Amerigo hiányzik róluk, vagy ő nincs jó helyen...

A Párhuzamos konstrukciók kiállítás nem bánik kesztyűs kézzel Tóth Imrével. Okosan, és szellemesen, mondhatnám "brechtien" eltartja magától, hogy képes legyen a kérdésfeltevésre, példabeszédre és párbeszédre, - s a legnagyobb dologra: döntésre kényszeríteni a közönséget, választani igen és nem között. Véleményt formál, kérdez, megbélyegez, tanúsít, aláás, kiás, kegyeletet sért, megszentel. Amerigo Totról, aki életében sem volt más, mint embléma, jelkép, kitűzője egy Kádár János nevével fémjelzett korszak kultúrpolitikájának, Mélyi József kurátor sem is állít mást. Csak éppen felboncolja előttünk a halottat; legendáját, fényét, tehetségét hol nagyobb, hol hártyavékony szeletekre vagdossa, majd elénk tárja az így kapott preparátumokat. De nem Róla szól az egész. Tot csak a szélvédőt díszítő matrica, - ami életében is volt. A kiállítás azonban képes arra, hogy a jelenség-személyiség interpretálás mellett, felmutassa a maga száraz mivoltában a művek sorát, (a szobrokat egyhalomra dobálva, kivágva az ablakon az összes korszakolást, tisztelgést, áhítatot) hogy mit is ért ennek az embernek keze munkája, ha kivesszük teste alól a kultúrpolitikai leplet, és kicsivel odébb felragasztjuk a falra. Szó szerint.
Butaságot beszél, aki azt állítja, hogy Amerigo Tot egy jelentéktelen művész jelentéktelen életművel. Nem zseni, de rendkívül ügyes, a mesterséget a legmagasabb szinten tudó, okos életművész, aki remekül tudott túlélni. Ízig-véri huszadik századi ember; menekülő, vándorló, megérkező, lepaktáló, felemelt és eldobott ember.
Az pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb kiállítás-rendezői gesztusa, hogy a művész sírját tönkretevő kis jukka pálmát szintén besorolták a kiállítási tárgyak közé. (Jövőre kiültetik a Múzeum elé.) Már csak e gesztus értelmezéseiről is külön tanulmányt illene írni. Minthogy végül egy jukka pálma győzte le a szívós Nagy Embert, - vagy éppen ásta elő számunkra a múltból.

 
A Tot-rejtély

Nincs semmi rejtély. Bármennyire is szerény, háttérbehúzódóan kérdésfeltevőnek mutatja magát Mélyi József, és csapata, Nemes Péter, Tóth Károly, és a korszakot rendkívül mélyen ismerő Sasvári Edit, "Tot-installációjuk" már csak a felmutatott tablókkal is egyértelműen adják meg a választ a mindenkiben felmerülő kérdésre: mennyire hitt abban a politikában, amely hőst csinált belőle? A válasz: tökéletesen mindegy. Számunkra azért, mert Tot számára is mélységesen mindegy volt.
A Ludwigban látható kiállítás-performansz az emlékezésről és a felejtésről szól. Az életben tartásról és a halálról. Ennek megfelelően kérdések végtelen sorát teszi fel, és végtelen számú lehetséges választ kínál a feltett kérdésekre. Pedig a Tot-rejtély nem is rejtély, csak amolyan emberi dolog. Egy zavaros, de legalább megbízhatóan baloldali háttérrel rendelkező, középszerű művész, akit visszahívnak, hogy megmutathassák: idehaza puhul a diktatúra. „Miért ne?” – kérdezhette magától Tóth Imre, és teljesen igaza volt: egyszer él az ember.

Luwig Múzeum, a tárlat 2010. január 3-ig látogatható.

[Szalay Álmos]
2009-12-13 05:12:00

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Cikkarchívum
Végel Dániel és Végel László - VVV – Végel, Város, Víziók
Kocsis András Sándor kiállítása - SZÍNEK ÉS FORMÁK
Proportion – Putto XXL
Csendesülős, beszélgetős - Fridával
Pilló Ákos - Kárpátalja
Szalay Zoltán (1935 – 2017) emléktáblájának avatása
Bach Máté - Fénypecázás
Varga Sinai Gizella - Omár Khájjammal a Paradicsomkertben
drMáriás - kiállítása
Szalay Zoltán emlékkiállítása
Agárdy Gábor - “ikonok & festmények”
Szigeti Tamás - DA CAPO - Második tétel
Cserkuti Dávid kiállítása
Kocsis András Sándor Színek és formák
Catalina Moş és Szabó Réka - viselkedés lélektan
Nagyajtay Teréz színpadi jelmeztervező 120
Papp Elek - „Létek”
Rizsavi Tamás - budapesti képeslap
Ismeretlen képek az ötvenes évekből
Szalay Zoltán – ILYENEK VOLTUNK
Cikkek listája >>>

címszó
év
hónap
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu