Dátum: 2019. október 21. hétfő    Mai névnap(ok): Orsolya


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
Krétakör Színház
PREMIER
Nincs Vitánk!
Jegyzetek a Major-monológhoz
Zsolt István a Nemzeti Színház egykori főügyelője, az ’50-’60-as évek világhírű labdarúgó játékvezetője rendkívül karakteres személység volt. Anglomán viselkedése, párját ritkító nyelvtudása, legendás barátsága Kálmán György, a Nemzeti Színház kiemelkedő képességű színészével, már életében legendát vont köré. Mint végakaratának gondozója közlöm az alábbiakat. (Szöveg: Képes7, 1987. febr. 21.)
Napról napra, estéről estére, 38 éven át állt cikkünk szerzője a Nemzeti Színház ügyelői pultjánál. Aligha volt próba. Előadás nélküle. Része volt a színháznak, mint az előadást nyitó-záró függöny, mint a színészek, akik az épületet színházzá tették. Az ő részvétele nélkül sincs előadás.

(Képes7, 1987. febr. 21.)
 
Felbolydult a hazai színházi világ – megjelent a Major-könyv, Koltai Tamás kezelte a magnetofont, elég ízléssel ahhoz, hogy ne szóljon közbe, míg forog a tekercs. És alapos felkészültséggel, hogy méltó előszót írjon a könyvhöz, mikor már megállt az utolsó szalag. Látlelete szinte tökéletes. „Major nagy idők tanúja és részese, színész és rendező, társadalmi aktivista és pedagógus, színház- és történelemcsináló, aki 1930 óta nemcsak átélte, hanem létrehozta a változásokat a Nemzeti Színházban. Előbb ösztöndíjasként, végül „csak” rendezőként.”

Major Tamás (1930. Delibáb május 3.)
 
Hibátlan diagnózisa ez Major pályafutásának, melyhez – bár az előszóban ez nem hangzik el, - de tegyük hozzá a történeti hűség kedvéért, mindezeket felül az egész hazai színházi élet egyszemélyes főnöke és felelőse volt a színházak államosításakor és még jóval azután is. Kis költői túlzással élet és halál ura, nemcsak személyekre, de levekre és intézményekre vonatkoztatva is. Ez egyetlen ember vállán nem kis felelősség, nem kevés hibaforrás, továbbá, ha az adott kort nézzük, szép és könnyű lehetőség szubjektív érzelmek megvalósítására. Ez a színházi világ, amit nevezzünk túlzott egyszerűsítéssel Major-korszaknak, már elmúlt és hatásai is tűnőben vannak. De mint ebből a könyvből is kiderül a „Mester monológja” nyomán, (az alcím is Koltai finom találata). Itt most minden idők legizgalmasabb színházi éveinek eddig alig ismert részleteiről olvashatunk, éppen a legilletékesebb forrásból. Koltai a monológot helyesen majdan megírandó színháztörténeti dokumentum részleteként értelmezi. Ehhez ma már kevesen vagyunk tanúk, akik a Nemzetiben élték meg a kort – és mindenek előtt – estéről estére azokat az előadásokat. A résztvevők száma elenyésző: Gobbi már „Útközben” elmondta, amit akart, Lukács Margit pedig hol van még attól, hogy visszanézzen és összegezzen. Engem a sok közös évtizedből csakis Major igazgatói évei érdekelnek, ma is keresve a nyitját, miért éppen akkor élte a Nemzeti évszázados történetének diadalmenetét. A tengernyi átélt próba, előadás után is marad a kérdőjel, és hátha Major meg tudja magyarázni, miért 1948 és 1956 között jött létre az az egetverő sikersorozat.

A könyvnek egyetlen sorával vitába nem szállok. Élőnek nem dolga, hogy halottal vitatkozzék. Részint, mert a halottak olyan titkokat tudnak, amikről nekünk fogalmunk még nem lehet. Aztán meg, érveik már végelegesek, azokat ők meg nem változtathatják. És túl mindenen, Major, amikor nyilatkozott, akkor éppen az volt a véleménye és punktum. Amiket a történésekből másként láttam, azt máshonnan néztem. Vagy épp elém sem kerültek. Mekkora meglepetés például negyven év után azt olvasnom, hogy akkori párttitkárunk még a pártközpontba is elment harcolni a színházi hatalom megszerzéséért. „Mint megtudtam, - emlékezik Major -, ha engem leváltanak, mindjárt le is tartóztatnak. Mondta is a párttitkár lefelé a lépcsőn, hogy azért ne hidd, hogy a hullámok tetején fogsz maradni.” Micsoda krimi! És milyen gyerekes naivitás volt a párttitkárnak egy pillanatig is arról álmodnia, hogy ő lelökhet egy Majort bármiféle hullámról.

Egyébként jól követhető, hogy Majornak, a politikusnak, 1950 körül a Központi Vezetőség. Tagjának a megítéltetése a legfőbb vezetők részéről több, mint ellentmondásos volt és szinte napról napra változott. Erről a kuszaságról nagyon plasztikusan beszél Major, és ha ő így mondja, biztosan így is volt. Ha ő sem tudta követni a Párt és az Államvédelmi Hatóság kapcsolatát, Péter Gábor egyéniségének több, mint baljós változásait, úgy mindez szép tanulmány lehet a téma késői kutatói számára. Rákosinak a Tragédia bemutatója utáni bájos, humánus gesztusa – „csak azért nem fogatom le magát, mert nem szeretek színészt börtönben látni” – jól példázza a kort. És azt is, hogy akkoriban nem lehetett könnyű a darabválasztás a Nemzetiben.

Major Tamás - Gobbi Hilda 1950. Karácsony
 
A Rajk-ügy máig tartó misztikumának tisztázását aligha az akkori Nemzeti Színháztól várja valaki. Még ha a könyvből kiderül is Rajk viszonya a művészetekkel, a színházzal és persze személy szerint Majorral. Barátságuknak egyre erősödő stációit Major olyan szépen vezeti le, hogy a végén az ember már nem is csodálkozik a megállapításon: „ A Rajk-ügyben engem bűntársnak és bűnösnek tartottak.” Már szinte fel sem tűnik, hogy a könyvben a Rajk-ügy fejezetének a címe – A Major-ügy. De a záróakkordról nem esik szó, arról a késő délutánról pár órával a Macbeth premier előtt. (Egy Shakespeare-bemutató légköre a Nemzetiben, istenem, ezt ki fogja majd egyszer megírni…) Ungvári, még civilben, hív, menjek be a hármas öltözőbe, valami baj van a Majorral, rosszul lett. A látvány ijesztő. Ott fekszik falfehéren, tüdeje szörnyen sípol, szemei teljesen kifordulva. Orvost öt órakor? Az inspekciós jó, ha hatra bejön. Negyedórás próbálkozás, végre valaki megígéri, hogy elindul. Megyek vissza az öltözőbe, a színpadon még csak a vészlámpa ég. Valaki mászkál a másik oldalon. Közel érve látom, a Major, már az első jelenet jelmezében. Imbolygó árnyék a sötét Macbeth-díszletben. Hitchkocki kép. Döbbenten nézem.
„Azt próbálgatom, milyen is volt a Rajk járása.”
Fél órája tudta meg a bukását és este már bejátszotta a Macbeth-be. Színpadra lépni csak ez számított. Barátság, egyéb sallangok megszűntek körülötte. Teret kapott a legelső és soha nem szűnő vágya. Hogy szerepeljen.

Még amikor igazgató lett, meg minden egyéb, akkor is csak színész akart lenni, színész minden áron. Pedig eleinte kétségbeejtően tehetségtelen voltam – vallja számos nyilatkozatában. Ebben a könyvben nem, de ez a megállapítása később mégis felrémlik, a Felmondások című fejezetben. Ki tudja, miért érezte szükségét, hogy 1986-ban fejtegesse azok képességeit, akiket 1945-ben nem tartott alkalmasnak a Nemzeti Színház tagságára. Szokatlan ez, mert egy színigazgató soha senkinek nem tartozik megindokolni társulatának összetételét. Listáját csakis a nézők véleménye minősíti – rajonganak a színészekért, vagy nem kíváncsiak rájuk. Major ne tudná ezt? Ő, akit még a politikai hatalom is ennyire segített. És mégis, még negyven év után is egyenként részletezi, miért kapott tőle felmondólevelet Abonyi, Uray, Makay Margit, Lehotay, Pethes.

Indokai biztosan hibátlanok. De azért eszembe jut az ez ügyben ugyancsak érdekelt Balázs Samu véleménye.
„Uram, voltunk itt néhányan, akik még emlékeztünk az igazgatóra, mikor még nem volt igazgató, hanem kezdte a pályát, mint színész. Azok, akik abból a korból még megvannak, a túlélő tanúk, egy egész generáció – kibírhatatlan teher ilyen ember számára, mint Major.”
Nem is bírta ki őket. Mindjárt az első alkalommal, ahogy erre lehetősége volt. És mit tesz az élet. Vagy inkább: mit tesz ugyanennek az embernek társulatszervező ereje, és a hazárdőrnek kijáró szerencse? Lényeg, hogy adva volt a Somlay-generáció és jött az Őze korosztály. És jött a közönség, mit érdekelték őket az érvek. A nép csak áradt, ömlött és tombolt mind a két színházunkban minden este, bármelyik előadásnál, amikor csak jegyhez jutott.

Ehhez a fejezethez kapcsolja Major a Timár-esetet is. Ennek során Ruttkai Ottót említi, majd Péter Gábort és Révay Józsefet. Továbbá a színház fegyelmi bizottságát és befejezésül a Gobbi mutogatta felmondó levelet, mert a „végén már nem lehetett nem felmondani”. Daját magát, esetleges szerepét az igazgató nem említi. Szépen kereken fejezi be a történetet, némi Happy end is akadt:
„… elküldték valamilyen üzembe, de utána megint nagyon jó dolga lett Miskolcon, a színházban. Aztán ő kérte, hogy visszajöhessen a Nemzeti Színházba. Hát ez volt a Timár-ügy.”
Ez is olyan ügy, amit legjobban a színház igazgatója láthat persze Csak kevés dolog az, ami más beosztásból nézve még idekívánkozhat. Az ítélet meghozatalához például nem volt elég a „kétségbeesett Makláry vezette fegyelmi bizottság” döntése. Ahhoz az én szavazatom, hozzájárulásom is kellett. És azon a társulati ülésen én is feltettem a kezem, helyeselve Timár elzavarását a pályáról. Nem változtat „bátor” döntésemen semmit, hogy még százharminc kéz lendült a magasba, mutatva a teljes egységet, a Nemzeti Színház társulatának példás politikai éleslátását, amivel Timárt elküldtük, elküldtem „valamilyen üzembe”.
Felejthetetlen volt, ahogy a színpadon kihirdették a fegyelmi határozatot. Felejthetetlen volt, pár órával később, ahogy ugyanazon a színpadon, a Jegor második felvonása végén Somlay odaszól Maklárynak: fújd, trombitás… A közönség kővé meredt a tehetség rázúduló fergetegétől és csak dermedten bámulta a felvonásvégi függönyt. Mint minden előadáson, abban az időben.

Timár József - Willy Lohmann (fotó:Keleti Éva)
 
Évekkel később, a Timár-eset lezárásánál már jóval kevesebben voltunk jelen. Mint most Majortól megtudtuk. Timár kérte, hogy visszajöhessen. Marton nagyszerű gesztusa volt, hogy visszahozta Timárt és ráosztotta az Ügynök halálát. Ez a gesztus örökké fog tartani, mert a televízió felvette az előadást. Felvette ugyan, de azon az előadáson Timárnak nem maradt annyi ereje, hogy a végén a vasfüggöny előtt meghajoljon. Egy más alkalommal tehát, amikor picikét jobban volt, valamelyik délelőtt kivonult az egész stáb, csak azért, hogy azt a tíz másodpercet is felvéve, komplett legyen az egész anyag. Mindössze annyi kellett, hogy Willy Lohmann a vasfüggöny előtt megköszöni a közönség tapsát. A hangosok aztán a taps-zajt hozzákeverik a felvételhez. A kép tehát a következő: a leeresztett vasfüggöny az üres nézőtérről teljes fényt kap, kinyílik a vasajtó, megjelenik Timár. Meghajlik, hallgatja a tapsot, amit csak ő hall, végignéz a közönségen, amit csak ő lát, hisz a pár tévésen kívül egy lélek sincs a nézőtéren. Egy már halálosan beteg színész néma jelenete. Fél pillanat az egész. Szöveg nélkül. Egyetlen meghajlásban elbúcsúzik az élettől. Ahogy nagyon lassan férfias méltósággal körbenéz a széksorokon, elköszön a pályától, az egész világtól. Bizonyára Miskolctól is, ahol pedig olyan jó dolga volt.

Marton Endre, akinek nevét csupán szóba hoztam az imént, természetesen művészi súlyának megfelelő helyet kap a könyvben, egy egész fejezetet. És bár ott inkább Jób Dániel a főszereplő, de a későbbiek folyamán végül is kerek képet kapunk Martonról, úgy, ahogy Major látta őt. Egyéniségéről, alkotásairól. Hosszabb passzus szól például Marton rendező-utánpótlást nevelő elveiről. Ez a színház stílusa, etikája, de még a belőle kisugárzó ízlés, sőt viselkedés szempontjából is alapvető. A fiatal rendezők felfedezése és nevelése mindezeknek meghatározója lehet – egyes vélemények szerint. Major nyilván ezt vallja, ezért is mond igen kemény szavakat Marton idevágó képességéről. Nekem még megismételni sincs jogom jelzőit, nemhogy megkérdőjelezni. Kiegészítem csupán Major ilyen irányú eredményeivel. Ugyanis nem szerencsésebb a kép az ő igazgatása alatt sem. Apáthy, Egri idősebbek, mint ő, Gellért legfeljebb három évvel fiatalabb. Várkonyi éppúgy – ő meg különben is, szikrázó színházvezetői képességeivel csak menedékként vállal a Művész és a Víg között állást, néhány rendezést a Nemzetiben. Ki volt még? Boján Stupica, a lenyűgöző Nádasdy Kálmán, Tovsztonogov apó – hát ők voltak Major „rendező-utánpótlása”! A sok végzős főiskolás közül, akik jegyzetfüzetükkel ültek a próbákon Major mögött, éppúgy egy sem szerződött a Nemzetibe, mint a későbbiek sem a Marton-éra alatt. Mármost ha valakit mindez megerősít az elméletében, miszerint a nagy rendezőegyéniségek soha sehol nem rajonganak az őket majdan kiszorító utódokért – lehet, nem tudom, más színháznál ez hogy van.

Major Tamás - Básti Lajos, III. Richard
 
Azt tudom, hogy tengernyi rendező közül én csak Major próbáit élveztem. Itt aztán kiélhette gondolatainak minden sablontól mentes, ijesztően groteszk furcsaságait. Állandóan felszaladva a színpadra, előjátszott minden szerepet. Lubickolt féktelen, nagyon magas szintű ripacsságában. Két ember kapcsolatában, férfi-nő viszonylatában pedig különösen gyűlölt a színpadon minden sablont, lerágott csontot. Ha ilyen jelenetre került sor, a groteszk, kifordított szituációk csak úgy ömlöttek belőle rendezés közben. Nem csoda, hogy a próbáin mindig tele volt a nézőtér szabadnapos, nagyszerűen szórakozó színészekkel.

Talán ilyen szemmel nézte, bírálta a kollégáinak már kész előadásait is, saját igazgatói éveinek néhány felejthetetlen sikerét ezért nem vállalja most felhőtlen büszkeséggel. Igaz, céloz rájuk, hogy a Marat, a Tojás rendezése eredetileg az ő kezében volt, és tulajdonképpen ezeket neki kellett volna megrendeznie. De nem igaz hogy ezeknek az előadásoknak tomboló sikereit a féltékenysége nem engedi azóta sem megfelelően értékelni. Ez biztosan nem így van. Nem mintha nem lett volna hiú. Ellenkezőleg, sose láttam hiúbb színészt, mint ő. (Kevésbé hiút sem. Akiben nincs elég hiúság, ne menjen a színpadra. És ne jöjjön a világra.) De rendezőként még a hiúsága is egyedi, majori volt. Hisz igazán büszke lehetne korszakos Shakespeare-rendezéseire, frenetikus Moliere-előadásaira. De nem – és itt dől meg a szokvány féltékenységi vád ellene -, a Monológban, ahol csak lehet, visszatér a Vágóhidak Szent Johannájára és a Rómeóra. Két ritka gyöngyszemként emeli a magasba, hosszú rendezői pályafutásának két kiemelkedő csúcsaként értékelve ezeket.
Pedig hát szomorú két bukás volt mind a kettő. Számomra különösen szomorú, mert mind a kettőben játszott Törőcsik és ő olyan színész, akiért érdemes volt kitalálni évezredekkel ezelőtt a színházat. Igaz én a sikert a tapsok decibeljével mértem és ki merné azt mondani, hogy ez az abszolút mérce. Mert bizony lehet, hogy a mai bukás egy évek múlva kivirágzó színészkarriernek, vagy egy új stílusirányzatnak a forrása.

A Major-monológ utolsó fejezete már a jövővel harcol, tétje az új Nemzeti Színház felépítése. Látszólag csak a tervrajza ellen van, de aztán megkérdőjelezi létének a szükségességét is. Érveinek van ugyan személyes éle is –„Gobbi azt akarja, hogy ez az ő nevéhez fűződjék”. De hát ez persze csak egy magánüzenet. Privát ügy. Alig van több jelentősége, mint hogy én azt mondom: Gobbi verekedett eleget ezért a társadalmi rendért is, a színésztársadalomért is, ettől még jöhet az új Nemzeti. Major érvelésének persze ennél sokkal mélyebbek, nívósabbak a tételei. Megkérdőjelezi a fontosságát, sőt, kétségbe vonja egyáltalán az értelmét, a létét egy Nemzeti Színháznak. Érvei kemények, borotvaéles gondolatokkal megtámasztottak. Minek Nemzeti Színház olyan időkben, kérdi, amikor minden színház nemzeti színház. Hisz még az sincs megfogalmazva, mit jelen maga a nemzeti szó. Továbbá: minden színházat az állam szubvencionál, de az sem szól A Nemzeti mellett, hogy csak itt játszanak klasszikusokat. Más színház is tart ilyeneket a műsorán. Major érvei – az én okoskodásomban – kristálytiszták, vele vitára csak egy valaki vállalkozhat; Major Tamás. Egész izgalmas pályafutásának legjobb évei ugyanis élő cáfolatot nyújtanak mindarra, amit most záróakkordként itt felsorakoztatok.
Talán nem szubvencionált az állam minden színházat akkor is, amikor a Nemzeti a legjobb éveiben a csúcson tündökölt – és éppen Major igazgatása alatt? A „nemzet” fogalma pedig éppen a nemzet fennállása óta van tisztázás alatt – Major ne tudná ezt? Major kételyét a Nemzeti Színház szükségességéről elmossa saját élete, harcai a színházért, kis botlásai és nagy sorjázó diadalai – a Nemzeti legszebb korszaka.

Fotó: Keleti Éva
 
Befejezve a könyvet, az egy kori szemtanúban éppúgy, mint a mai olvasóban kavarognak a gondolatok: milyen is volt a régi Nemzeti Színház? Majornak minden oka megvan, hogy büszkén vállalja igazgatásának másfél évtizedét. És vajon ki tudja, miért van Monológjában erre annyira kevés utalás. A Ványa bácsi, az Othello, a Pygmalion, a Nők iskolája, a Tojás, az Úri muri, a Glembay, a Noszty fiú, a Richard, az Ügynök halála, a Cseresznyéskert, csak kapásból, ízelítőül, ahogy elém ugranak. Micsoda színészek, micsoda szériák! Ahogyan éppen ő fogalmaz: „Igaz, élő nagyszerű színház volt.”És vajon miért, hogy Majornak végül csak a fanyalgás marad? Rossz írók, tehetségtelen kollégák, félrecsúszott előadások. Társulatteremtő, színészeket fanatizáló sátáni erejéből, irányzatokat útnak indító és megtagadó, mindenre azonnal reagáló frenetikus egyéniségéből miért csak arra telik, hogy Sugár Károlyt dícsérje? Miért Mnouchkine, Strehler, Planchon és Chéreau maradtak meg végül is mintaképéül? Miért csak az „uralkodását” megelőző és csak az azt követő évekre tud igaz örömmel gondolni?

Titkát, ha ez egyáltalán titok volt, már nem fogja megismerni a kíváncsi utókor.

Én pedig töprenghetek tovább, miért éppen azokban az években élte a Nemzeti azt a sosem volt, sosem lesz, csodás korszakát.

Zsolt István

[kadelka]
2010-01-26 00:02:00

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Cikkarchívum
Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja
Lord of the Dance ismét Magyarországon
455 éve született a magyarok háziszerzője Shakespeare
A cselló lelke
20 év után JAZZ+AZ!
Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek
Meg kell élni a szélcsendet is
Kovács Edit Jászai Mari-díjas
Az orosz titán a Müpában
Minden gyerek jusson el színházba – de hova és mire?
The Masters Collection: Ferencsik János
Színházi Világnapi üzenet 2019
Március-én ünnepeljük a Bábszínházi Világnapot
Eötvös 75
Kálmán György 30 éve halt meg
„Katkó hátborzongatóan jó volt!”
Bajza József 215 éve született
Sorsok írják a történelmet
Történelem és legenda az otthonkeresésről
A „Love Story” a Turay Ida színházban
Cikkek listája >>>

címszó
év
hónap
TV műsor
 
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu