Dátum: 2020. október 22. csütörtök    Mai névnap(ok): Előd


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

ZOE, ZOE, LÉGY FÉRFI!
Újszerű megvilágításban, nagytermi produkcióként mutatta be 2006. január 8-án Caragiale: Az elveszett levél című előadást Tompa Gábor (fotó) rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata. Ezt az előadást Kolozsváron január 22-én és 27-én adják még elő, és ezt követően, február 2-án este 7 órai kezdettel a budapesti Thália Színház Nagytermében is megtekinthető lesz.
 
Lőrincz Ildikó: Az elveszett levél, melyet a Kolozsvári Színház január 8-án mutat be, olyan üzenetet közvetít, amely valamelyest minden kor embere számára őrzi aktualitását. Ön mit tekint a mai kor embere számára aktuálisnak ebben a műben, és mi az, amire az előadásban is nagyobb hangsúly kerül?

Tompa Gábor: Túl azokon az örökérvényű és mély nemzetkarakterológiai megfigyeléseken, amelyek Caragiale műveiből kitetszenek, és amelyek miatt e művek rendkívül sokszor nagy ellenérzést váltottak ki, főleg szélsőséges csoportosulások tagjaiból, én azt gondolom, hogy két lényeges dolog van.

Az egyik a történelmi egy helyben állás, ami tragikus tény, nonszensz: 1848 óta politikailag, társadalmilag egy helyben állunk. Nem változtak azok a módszerek, amelyek a hatalomért folyó harcot jellemezték és jellemzik, csak legfeljebb technikailag kifinomultabbá váltak. De természetesen el kell mondanunk, hogy ez nem korlátozódik csupán térségünkre – ettől univerzális a mű.

A másik dolog, ami nagyon lényeges, és ami térségünk egyik jellemzője: ahogy – és itt bizonyul Caragiale Ionesco elődjének – leírja a fecsegést, egyrészt mint a szabadság egyik legfőbb megnyilvánulási formáját, másrész mint létformát. Mircea Iorgulescunak van egy híres könyve, a Marea trăncăneală – A nagy fecsegés (nem így fordították magyarra, pedig így volna a helyes), amelyben tulajdonképpen a cselekvést helyettesítő fecsegésről van szó. Ebben az értelemben nevezhető Eugene Ionesco Caragiale szellemi örökösének.

 
L.I.: "Halott a morál ... semmi sincs már: csak az érdek és megint csak az érdek."– dohog Zaharia Trahanache Az elveszett levélben. Vajon ma is ennyire kétségbeejtő lenne a helyzet? Ugyanazokkal az erkölcsi problémákkal küszködnénk ma is a közéletben?

T.G.: Azt gondolom, hogy a világ rendkívüli módon immorálissá vált. Gondoljunk arra, hogy milyen ürügyekkel folytatnak háborúkat, világméretű harcokat, nem számít az, hogy mennyire átlátszóak az indokok. Ugyanakkor a hatalmi pozíciók megszerzéséért folytatott harcban is, úgy tűnik, nem a kompetencia számít, hanem – mintha sok esetben a kontraszelekció működne – az érdekek elsőbbsége, illetve azoknak az érdekeknek az elsőbbsége, amelyek az egy helyben állást érvényesítik.

Itt egy másik szereplőt, Farfuridit idézném: Íme, a véleményem! A kettőből az egyik, engedjék meg: legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor ne változzon semmi; vagy ne legyen alkotmányrevízió, elfogadom! De akkor változtassunk itt-ott, éspedig a lényeges pontokban… Ebből a dilemmából nem tudunk kijutni… Dixi!

Az is fontos, hogy a kérdésben idézett Trahanache morális ítéletét belülről mondja, tehát ugyanabból a világból, amelynek ő is haszonélvezője. Azt gondolom, hogy mi magunk sem vonhatjuk ki magunkat – ez esetben sem – a történetből. Szeretném elkerülni azt a tévedést, hogy azt higgye a néző, hogy a román társadalomról vagy a román nemzetről volna esetleg szó, hiszen éppúgy részesei vagyunk mi is ennek a társadalomnak, és éppúgy részese minden kelet-európai ország annak, hogy olyan rendszer uralkodott itt évtizedeken át, amilyen uralkodott, és a következményeknek is részesei vagyunk. Tehát azt gondolom, hogy nyilvánvaló a Caragiale-mű és üzenet egyetemessége.

 
L.I.: Az elveszett levél sajátos térben játszódik. Mondana erről néhány szót?

T.G.: A mai társadalmakat többek között az is jellemzi, hogy nagyon sok értelmetlen vállalkozásba fektetnek hatalmas pénzeket, tulajdonképpen értelmetlen cselekvésekbe és értelmetlen beruházásokba is, és itt nem a funkcionalitásról van szó. Ha ellátogatunk mondjuk a parlamentbe, akkor végignézhetjük azt, hogy a karosszékektől a toalettig milyen érdekesen alakulnak a modernizációs törekvések.

Ez mind rendben is van, de azt gondolom, ez iszonyatos befektetéssel jár. A színpadi tér végül is egy ilyen toalettet, egy luxusillemhelyet idéz, amely pazar kivitelezésben volt létrehozva, amelyben ugyanakkor felfedezhetők egyfajta hagyományos építészet stílusjegyei is. Nyilván nem akarom túlságosan felfedni a részleteket, de van itt még egy sehová vezető vörös szőnyeges út, amellyel mindig minden szereplőnek valamilyen módon kapcsolatba kell lépni.

E szőnyeg az álmok, vágyak, törekvések megtestesítője, illetve egy olyan fajta időbeli távolság megjelenítője, amellyel igazából nem tudnak mit kezdeni azok, akik mindig a – hogy úgy mondjam – karamazovi időt tekintik csupán fontosnak, vagyis azt, hogy miként lehet minél többet megragadni a jelenben, itt és most. Ugyanakkor egyfajta centralizációnak is a jelképe, hiszen ahogy a három nővér Moszkvába, ezek a szereplők Bukarestbe vágynak, Bukaresttől tartanak, Bukaresttől függenek, Bukarest marionetteiként cselekszenek. És amikor az egyik szereplő kijelenti, hogy nem fél és meg akarja már szűntetni a bukarestiek egyeduralmát – ez csupán demagógia.

 
L.I.: Caragiale művének nem annyira az egyszerű története, hanem a kitűnően egyénített alakok jellemrajza adja az igazi értékét. Az Ön rendezésében a férfi szereplőket színésznők alakítják, Zoe szerepét pedig színészre osztotta ki. Mi indokolta ezt a szereplőválasztást?

T.G.: Túl az ötleten, és túl azon a replikán, amely románul úgy hangzik, hogy Zoe, Zoe fii bărbată!, vagyis Légy férfi! (ezt azonban nagyon nehéz magyarra fordítani, hiszen a magyar nyelvben a főneveknek nincs neme), egyrészt meg akartam szabadítani a színészeket a „nagy előadások” hagyományának ránk nehezedő kényszerétől. Fel akartam szabadítani a színészeket az alól, hogy karaktereket játsszanak.

A tény, hogy a szerepek felcserélődnek – a férfi szereplőket nők alakítják, a női szereplőt pedig férfi – önmagában elegendő ehhez. Tulajdonképpen a nőknek nem kell arra törekedniük, hogy férfiakat játsszanak, és a férfinak, hogy nőt játsszon, hanem arra, hogy mindenki vállalja fel a maga lényét, és ezáltal képessé váljék partitúrát játszani.

Hangsúlyozom: nem karaktereket, hanem partitúrát. Úgy érzem, ezáltal válik erősebbé a mű, a partitúra. A partitúra akkor erős, ha nem cifrázzuk. Másrészt úgy gondolom, hogy a parlamenti vitákból ismert hisztérikai identitás helyettesíti azt a fajta politikusi szókimondást és férfiasságot, amelyre igenis szükség lenne ahhoz, hogy bizonyos esetekben konszenzus is létrejöhessen, és hogy ez a parlamenti nyelvezet végül is a civilizáltságnak egy minimális fokára jusson el. Emiatt éreztem a szereplőválasztáskor indokoltnak ezt a fajta feje tetejére állítást, és azt hiszem, hogy a mű ezt nemcsak hogy megbírja, hanem újabb, érdekes vonatkozásai jöhetnek elő. És persze sok végiggondolandó következménye is.

 
L.I.: Ön Seprődi Kiss Attila fordítását használja. Mennyire érvényesül ebben az új fordításban a szerző sajátos nyelvhasználata, a nyelvi humor, és sikerült-e ezt a színészek játékával is hangsúlyozni?

T.G.: Seprődi Kiss Attila fordításában rendeztem már a Zűrzavaros éjszakát és az ő fordításában játszottuk a Farsangot is. Nagyon nehéz kérdés Caragiale fordítása, mert rendkívül nehéz a nyelvi sajátosságot, humort, azt a különleges caragialei nyelvezetet magyarra átültetni.

Azt hiszem, hogy mellékvágányra jutottak azok, akik megpróbálták ezeket a román neveket magyarítani vagy valamiképpen finomítani. Az elveszett levelet jelentős írók is fordították: Deák Tamás, Szász János, s még nagyon sokan, legutóbb Kacsir Mária. Én úgy érzem, hogy a Seprődié – mint színházi emberé, s mint olyané, aki Bukarestben is élt – áll a legközelebb az eredeti műhöz, és ezért választottuk ezt.

Hogy ezt a nyelvi humort hogyan sikerül majd visszaadni, az egy külön kérdés, mert itt egy sajátos gonddal találkoztam, amit úgy érzem, hogy a főiskolának sokkal intenzívebben kellene megpróbálni megoldani, kiküszöbölni. Ez pedig a beszédtechnikai kérdés, ami nemcsak technikai probléma, hanem értelmezési, értelmi probléma is. A Tanítványok rendezésekor is találkoztam ezzel a problémával: nagyon sok fiatal színész hanyagul sajátította el a beszédtechnikát, és így nem sikerül a nyelvet mint egyik legfontosabb kifejezőeszközt erős aduvá, erős fegyverténnyé változtatnia. Ezen dolgozni kell, és tervezem azt, hogy az elkövetkezendő hónapokban egy mesterkurzust tartsunk a színház nemcsak fiatal, hanem mindazon színészei számára, akik érdekeltek benne, egy kizárólag beszédtechnikai kurzust.

Sem a fizikai megjelenést, sem a képiséget, sem a zeneiséget nem szabad elhanyagolni, így a nyelvet, a beszédet sem, mert mindaz, ami a színpadon megjelenik egyenrangú, egyformán fontos kifejezőeszköz.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Fotók: Bíró István

Kapcsolódó linkek:
   Az elõadás színlapja
[Lõrincz Ildikó]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
A Hazám-díj Kuratóriumának nyilatkozata

Hajós Trianoni Emléktúra

Az ember tragédiája 2.0

A Békéscsabai Napsugár Bábszínház 2020/2021-es évada

„ Távoli üzenet”

Déri Miklós fotóművész kiállítása

Átadták az első Heller Ágnes-díjat

Hajós Trianoni Emléktúra - START

Darvay Nagy Adrienne - Szín játék

MGP - Coming out

Sajtószemle
Enciklopédia
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól