Mert Miszlay István valamikor fogalom volt, minden színésztársalgó középpontja, aki imádott anekdotázni, és róla is anekdoták tömkelege szólt. Nagyon értett a színházcsináláshoz, értett a drámaírók, színészek, a színházi emberek nyelvén. Az 1960-as években vezetése alatt a Békés Megyei Jókai Színház fénykorát élte. A hatvanas évek végén a Gyulai Várjátékok egyik alapítója, több régi magyar drámai emlék felfedezése és színpadra állítása fűződött nevéhez. Főként a romantikus, történelmi drámák rendezése vonzotta, ezekkel aratta legnagyobb sikereit. Aztán a József Attila Színházat vezette, és (a hazai színháztörténetben nem egyedülállóan) egy olyan tehetséges főrendezőt kapott a sorstól, akivel mindenben eltérő véleményen voltak. A köztük lévő nyílt és titkolt ellentétet többnyire a színészek viselték el nehezen. Egy alkalommal a színház egyik vezető színésznőjével készítettem interjút új szerepéről, de ő inkább arról számolt be, hogy a sajtó előtt sem titkolja: havonta feljár a minisztériumba panaszkodni hol az egyikre, hol a másikra. Végül is mindketten kaptak egy-egy másik színházat, ahol egyedül lehettek vezetők.
Miszlay Istvánnak jutott a nehezebb, a kevésbé látványos, a Népszínház. Becsületére legyen mondva, 1982-től 1990-ig az akkor időkhöz képest rendbe tette a Népszínházat. Rendbe tette, de megváltani nem tudta. Más idők jöttek, ő a piacgazdaságot, a kapitalista színházi viszonyokat nem is akarta csinálni.

Csöppet sem lepne meg, ha hagyatékában jelentős kéziratcsomagot, emlékiratokat találna a család. Járta az országot, nézte az előadásokat, emlékszem, Petrik Józseffel együtt vitt le bennünket a Gyurkó-Hernádi-Jancsó vezette Kecskeméti Katona József Színház avatására. Ami ott a kocsiban elhangzott Pistától, maga volt a szocreál színháztörténet fonákja és visszája. Bátran, hangosan ordította véleményét a nagyvilágba. Nagy kár, ha nem vetett belőle semmit papírra.

Isten veled, Pista!