Ismerem mindig óta, de legendásított, kiszínezett élményem igen kései. Kamaszkori. Valamikor (mondjuk) 1943-béli. A temesvári Műegyetem mögött volt egy stadionnak becézett földaréna, ott rendeztük baráti bicikliversenyeinket, töltés ölelte körül: sport-földvár.

A civil Taub épp oly leleményes, fordulatos volt a társasági életben, mint a focipályán és a színpadon. Egyébként a televízió magyar szerkesztősége azért is kedvelte, mert rövid tévéjátékokat is rendezett nekünk – s jól válogatott, mert például Bajor Andor írásait fogalmazta képernyőre. Mindig erős, vidám sikerrel.

Háború után – ha nem a Bem utcában, a Preyerben, a Notre Dame körül találkoztunk – a temesvári Flacăra „munkásegyüttesben” táncolt. A volt Ferdinánd szállóban (apáméknak a húszas években ott volt a lakodalmuk, most az Állami Magyar Színház él és éltet benne) munkásoverálban léptek fel a modern táncosok. Remekül mozgott. Később koreográfiai tudása, érzéke kitűnően érvényesült a színészvezetésében, minden rendezésében. Láttam olyan, nem létező szövegkönyvből rendezett előadását egy színházi fesztivál versenyén (a bukaresti Teatrul de Comedie színpadán), amelyet az Ő táncszínházi zsenialítása vitt sikerre. Holott, mondom, a szöveg – mintha Józsa Béla mártíromságáról szólt volna – nem létezett. (A mozgás tökéletes nyelve Taubéknál családi hajlam. Húga – férfiembernek csak húga van, nővére soha – Taub Gabi Leningrádban (Moszkvában?) végezte a balettmesterit, a kolozsvári Magyar Opera balettmestere volt, majd New Yorkban a Metropolitané, s ma tekintélyes balettiskoláját vezeti.)

Jancsi akkor végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet (1954-ben), amikor az még Kolozsváron működött. (Ott végzett barátja, „tejtestvére”, Harag György is, s egész évfolyamával Nagybányán alapított színházat, amely aztán Szatmárra költözött.) Jancsit huszonhét évesen kinevezik a temesvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezőjének.
Majdnem a semmiből vezette a színházat az országos élbolyba. Ha valahol megjelent a plakátjuk, az újságírók, színészek, rendezők, meg az egész törzsközönség, minden színházbolond bárhol az országban tódult az előadásra. 1962-ben a jó szemű író, Huszár Sándor, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója meghívja főrendezőnek. Nyolc évet itt is frissen lehúz (utána a bukaresti nagy Bulandra színház következett). Egyazon házba költöztünk: máig azt hiszem, a könnyebb lehallgatás kedvéért két kis tömbházba főként magyar írókat, művészeket, újságírókat költöztettek. (Str. Uzinei Electrice Bloc A és Bloc B.) A földszinten Huszár lakott, fölötte Bretter György testvérbátyja, az irodalomkritikus Baróti Pál (UTUNK), félfordulattal utána Kós Károly fia, Balázs, nejével, Ilonával és gyerekeivel --, Barótiék fölött mi, Bodorék, a mellettünk lévő lakásban Taub Jancsi: olyan jók voltak az akusztikai viszonyok, hogy hallottuk, ha Jancsi kiskanállal a kávéját kavargatja. Könnyű lehallgatást! (Sok év múlva a Taub-házaspár Bukarestben nálunk is lakott, néhány napig, amíg János új, rangos munkahelye nem gondoskodott szállásról.) Felesége, Winkler Éva remek balerina, prímabalerina itt is, Temesváron is, s jó felesége Jancsinak mindmáig. Handel Edittel (a pécsi balett primabalerinájával, mindmostanig remek mesterrel) és Herczeg Mártával (a bukaresti operaház primabalerinájával, ma Vancouverben) hárman segítettek eldönteni, hogy akkor kilenc éves lányom Balettintézetet végezzen.

A temesvári Godotra várva… A temesvári Csehov… A temesvári országos első díjas előadások után (ez olyan volt, mintha egy középiskola focicsapata megnyerte volna az Európai Kupát) -- Kolozsváron számos remek előadás került ki a keze alól. Ott is „megcsinálja” a Koldusoperát (utoljára évtizedekkel később, a rövid életű pesti Művész Színházban láttam tőle) – s valamennyi reá valló, mindig más változatát képes vagyok lepörgetni magamban. A Macskajátékot és a Tótékat (Örkény) zseniális, nemzetközi sikerű előadásban vitte volt színre később a bukaresti Bulandrában is (a műsorfüzet kisesszéjét magam írtam románul), miként néhány nagy Csehovot is többször újraformált különféle világtájakon és nyelveken. Ha valamit megszeret, vissza-visszatér hozzá. Óh, Ványa bácsi!

Zárójel. (Arisztotelész tanítványa és utóda, Theophrasztosz, afféle újságírói, ironikus jellemrajzokat is írt: a hízelgőről, a szószátyárról, a zsugoriról stb. Tanítványa, Menandrosz vígjátéki színpadra vitte darabjaiban mestere portréit. Műveit felkapta Plautus is – az ő Hetvenkedő katonáját pedig Taub. Láttam a Bulandra stúdiószínpadán, Bukarestben (Grădina Icoanei) és Budapesten (talán a Radnótiban: mindenképp Eperjessel és Gáspár Sádorral). Ez a filiáció egyébként Plautustól és társaitól szépen elvezet Shakespeare-hez, Molière-hez, de Lessinghez is, s Jean Giraudouxhoz is.
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Brassói faragású faliszekrénykémen ezért állhat gyönyörű, fénytelen-barna kolumbiai kerámia.)

Kossuth díjas vagy. Meg mindenféle díjas. Gondolom ezzel Te is úgy vagy: a kitüntetések és díjak főleg addig fontosak, amíg meg nem kapja őket az ember. Május 14-én születtél, állítólag 1927-ben. A legtöbb jó barátom és néhány nagy szerelmem májusban született.
A többit máskor. Nemrég túléltél egy csúnya (hogyan mondják ezt finoman? Agyérgörcs-szerűséget) – azt hittem, véged van. Két klinikai orvosnővel is beszéltem Rólad a hátad mögött, és mindebből Évának keveset motyogtam. Gyorsan írtam rólad félelmemben is ezt-azt a Klubhálóban – mert állandóan az eszemben jártál – aztán néhány nap múlva vidáman felhívtál telefonon. Otthonról! Hogy: olvastad!

Tehát nem kell külön mondanom: élj sokáig – azt teszed éppen. Tudom, megérkezett a születésnapodra a lányod, Eszter. Rég nem láttam, csókolom. Július 28-án leszek hetvenöt. Másnap, pénteken, 29-én hat órára várlak Benneteket.

Ölel Bodor Pál