Dátum: 2017. október 20. péntek    Mai névnap(ok): Vendel


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Kiss Ottó: Javrik könyve (részlet)
   Bár Kiss Ottó mindent megtesz azért, hogy a lehető legkésőbb döbbenjünk rá, a világ, amely hősét bezárja, bennünket is halálos öleléssel szorongat, mi is lehetünk feltörekvő erő híján a kisvárosban rekedt, vágyai után sóvárgó, de azokat nem megvalósító tanár. Leginkább eszköztelenségével éri el ezt a hatást. (Rácz PÉter)

    Kiss Ottó:
   
   Javrik könyve
   
   - részlet -
   

   Javrik tízéves koráig úgy gondolta, a világ önállóan és viszonylag problémamentesen működik, az ember pedig csak azért van bele kitalálva, hogy szeressen.
   És ha valaki szeret valakit, azt a másik viszontszereti.
   Kivételt képez Vas Lajos, az iskola pedellusa, mert ő nem szeret senkit, és soha nem is szeretett. Rajta kívül azonban mindenkinek létezik a párja valahol, a feladat csak annyi, hogy megtaláljuk. S hogy a párkeresés gördülékenyen haladjon, a Teremtő, mert bölcsessége végtelen, úgy rendelkezett, hogy a szülők az összeillőket nemcsak időben, térben is kötelesek egymáshoz közel létrehozni.
   Javrik eleve elrendelésnek vette például a Fábiánnal való barátságát, valamint azt, hogy osztálytársai között találja meg majd azt a nőt, akinek valamikor a távoli jövőben örök hűséget fogad.
   Könnyű elképzelni, hogy ilyen előzmények után mennyire megdöbbent azon a ragyogó júliusi vasárnap délutánon, amikor megpillantotta a mandulaszemű lányt a pedellus háza előtti vadvirágtengerben. Sem osztály-, sem kortársa nem volt, és egyértelműnek tűnt, hogy még csak Javrikék közelében sem lakik, mégis olyan vonzódást érzett iránta, mintha a mandulaszemek mágnesből lennének, ő meg legalábbis egy csupa kisbetűs vas lajos. Valami baj lehet a világgal, gondolhatta volna Javrik, ha a lányon kívül tudott volna másra is gondolni. Néhány percre azonban még azt is elfelejtette, hogy éppen a légibemutatóra igyekszik. A látvány rögtön elfoglalta fejében a repülőgépek helyét, pedig több mint egy hete csak azokon járt az agya, még éjszakánként is kizárólag repülőgépekről álmodott.
   Miért nézel, kérdezte a lány.
   Javrik közelebb ment. Mit csinálsz itt, kérdezte.
   Én vagyok a Tomiszláv húga, felelt a mandulaszemű, és megint a virágok közé vetette magát.
   Ekkor csapódott ki Vas Lajos házának ajtaja. A negyvenes éveiben járó férfi torz arccal üvöltött, és kezében egy jókora seprűvel indult a megriadt lány felé, akit eközben többször boszorkánykezdeménynek nevezett. Takarodjatok innen, büdös kölkök, mondta később, már békülékenyen, amikor Javrik és a mandulaszemű szaladni kezdett.
   A fiú kicsit megkönnyebbült. A világ mégiscsak rendesen működik, gondolta futás közben, és amikor megálltak egy alacsony, rozsdás vaskapu előtt, még el is mosolyodott.

   Tomiszláv tizenhét éves volt, és már villanyszerelő, a lány nyolc, és Dorinának hívták. A nagymamájukkal éltek együtt, mert az anyjuk hat éve Ausztriába szökött egy fényképésszel, aki, meg kell hagyni, gyönyörű fotókat készített róla, az apjuk pedig, aki szintén villanyszerelő volt, egy hófúvásos karácsonyi estén, nem sokkal Dorina második születésnapja után, a padláson felakasztotta magát a nadrágszíjára.
   Ezt Javrik csak másnap délelőtt tudta meg, néhány órával azután, hogy becsengetett a rozsda rágta vaskapun, vagy kétszáz lépésnyire a pedellus vadvirágtengerétől. A szűk utca alig volt ennél hosszabb, a házak pedig alacsonyak, az egyik előtt, a padon kalapos öregember ült. Javrik korábban csak háromszor vagy négyszer járt erre, évente egyszer, a repülőnapon, de aznap határozottan úgy érezte, ezután sűrűbben jön.
   A következő két hétben szinte mindennap meglátogatta Dorinát. Ki az, kérdezte a lány, de nem várt választ, már nyitotta is a nyikorgó vasajtót. Ilyenkor a fiú orrát kábító virágillat csapta meg: varázslatos kiskert volt a bejárattól jobbra. Közvetlenül a zöld zsalus ablakok alatt a nőszirom lila virágai nyíltak, arrébb török szegfűk nőttek, a sarkokban liliombokrok, óriás kelyhű fehér liliomokkal, és hosszú szárú, kürt alakú virágok.
    Dorináék udvara viszonylag nagy volt, és olyan, akár egy felfedezésre váró birodalom, amit mintha éppen erre a célra rendezett volna be a Teremtő. A ház mögötti akácok alatt halomban álltak a farönkök, ha Javrik megmozdított egyet-egyet, sárga hasú békák, gyíkok vagy tarajos gőték másztak elő alóla. A mohával fedett részeken rókagomba tenyészett, a korhadtabb törzseken szegfű- és agancsgomba nőtt, a kövek alatt barnavarangyok lapultak. A kutyát Belfegornak hívták, hatalmas, fekete szőrű eb volt, és nagyon öreg. Általában a fal tövében feküdt, szinte csak akkor kelt fel onnan, ha Dorináék nagymamája előjött a házból. Olyankor hosszút pislantott, és leszegett fejjel követte a hajlott hátú, fekete kendős, fekete ruhás asszonyt, aki sohasem nézett a gyerekekre, halkan és szótlanul járt, mint valami árnyék. Így ment öntözni a virágokat a kertbe, kis kosárral a kezében a boltba, vagy csokorral a fiához a temetőbe. Javrik hiába köszönt neki, az asszony nem reagált, és beszélni is csak akkor hallotta, amikor a kutyának vagy a tyúkoknak hozott ételt. Bell, mondta ilyenkor, és a bádogtányérhoz hajolt, amitől hirtelen fekete púp nőtt a hátán, aztán arrébb lépett, pipipi, szólt furcsa hanglejtéssel, és elhintette a gabonamagvakat. Az udvaron két hatalmas eperfa állt, az egyik már kiszáradt, a másik lombja belógott a dróthálóval elkerített részre, ahol egy kakas és néhány tyúk lépegetett naphosszat. Ha elfogyott előlük a búza vagy a kukorica, a lehullott selyemhernyókat és eperszemeket csipegették. Néha galambok, verebek, balkáni gerlék ereszkedtek közéjük, de ha az égen repülőgép húzott el, a galambok és a verebek mindig felröppentek, a tyúkok viszont csak félrefordították a fejüket, és csodálkozva figyelték, vajon mi búg felettük az égen.
   A tyúk is madár, csak nem tud repülni, ült le egy alkalommal a farönkökre Dorina. Csóválta a fejét, mintha bosszús lenne, amiért Javrik ilyen tudatlan, aztán nagyot sóhajtott, és részletesen taglalni kezdte, hogy az emberi faj milyen megfontolások alapján hizlalja ekkora állati kövérre a szegény tyúkokat. Már a selyemhernyóknál tartott, tudniillik, hogy a hernyó is repülne, de előbb kénytelen bábbá alakulni, mert csak azután lehet belőle pillangó, amikor megérkezett Tomiszláv a villanyszerelésből. A magyarázat végét ő is meghallgatta, aztán Javrikra mosolygott, és betolta kismotorját a fészerbe, ahová nem sokkal később ők is követték.
   A ház mögött álló, repedezett falú deszkaépületbe csak akkor volt szabad belépniük, ha Tomiszláv is jelen volt. Igaz, a lány unszolására Javrik már látogatásainak első napjaiban megszegte a szabályt, de a rozzant asztalon heverő tárgyakat, az akkumulátort, a szétesett rádiót, a zseblámpát, a színes égőket, áttetsző nyelű csavarhúzókat, foglalatokat és aljzatokat csak most vette jobban szemügyre. A sarokban kartonlap állt, a testvérek arra ragasztották fel az anyjukról készült, megsárgult fotókat. Az asztal alatt fából faragott, villanymotor-hajtású játékcsónak hevert, mellette világítós szemű műanyag baba, hátán foszló befőttesgumival felerősített ócska zsebtelep, és volt ott, nem tudni, honnan, egy legalább harmincéves igazi ejtőernyő is, amelyen, míg élt, az apjuk nyaranta mákot szárított.
   Amikor beléptek a fészerbe, Tomiszláv a kartonlap fotóit nézte. Egy ideig nem mozdult, aztán Dorina felé fordult, és azt mondta, hogy a selyemhernyóból sosem lesz pillangó, legföljebb lepke. Vékony testű, hullámos hajú fiú volt, hasonló, keskeny arcéllel, mint a Dorináé, a szája és az orra íve azonban más, és az arcáról hiányoztak azok a kis gödröcskék, amelyek a húgát, ha nevetett, olyan kedvessé tették. Javrik a fiúval is hamar összebarátkozott, az első perctől kezdve ugyanolyan közel érezte magához, mint Dorinát, csak azt a kellemes bizsergést nem érezte a gyomrában, a gerincében és a szíve táján, amit a lány közelében szinte mindig.
   Tomiszláv a vajszínű ejtőernyőt a fényképekkel teli kartonlapnál is nagyobb becsben tartotta. Csak a negyedik vagy az ötödik napon, amikor már teljesen bizalmába fogadta a fiút, árulta el Javriknak a tervet: a kiszáradt eperfa ágait baltával levágja, a megmaradt csonkokon felmásznak, lefűrészelik a fa tetejét, aztán az ejtőernyő közepét a keresztpántnál odaszögezik, és már csak ki kell feszíteniük körben a vásznat, kész is a hatalmas sátor. Ilyenkor, mondta, lehetne ott enni, és ha megnősül, ott tartanák a lakodalmat is. Ha eljön az idő, majd feltűzi anyja fényképeit a sátor oldalára, felszereli a vezetékeket, a foglalatokat, a színes égőket, és még szalagokat is tesz a magasba. Vagy akár lampiont.
   Hat délután dolgoztak. Amikor Dorina megtudta, mire készülnek, léggömböket és szerpentingurigákat hozott valahonnan, hogy biztosan szép legyen a lakodalom. Végig nagy kedvvel ügyködött, arcán már kapunyitáskor megjelentek a gödröcskék, és csak akkor tűntek el, ha a sürgéstől kissé megélénkült Belfegor akadályozta a munkát. Meg esténként, amikor Javrik hazaindult.
   A világról és a szeretetről vallott álláspontját Javrik a harmadik napon fejtette ki, utóbbit némi korrekcióval, és úgy, hogy a testvérek biztosan jól hallják, elsősorban Dorina.
   Válaszként Tomiszláv a kiszáradt eperfa tetejéről leszögezte, hogy a szeretet olyan százas izzó, amely akkor is működik, ha nincsen benne áram. A világ meg minden pillanatban létrejön és minden pillanatban elmúlik, a változások pedig éppen abból adódnak, hogy sohasem jön létre ugyanaz, mindig csak rosszabb. Például a tyúkok is ezért nem tudnak már repülni.
   Egyébként meg, mondta, az ember is ilyen, saját teljességének csak egy részlete, ugyanis régen, a kezdetekkor minden tökéletes volt. Ezért születünk meg mi is majd újra, akár az apánk, dobta le a kalapácsot a magasból Tomiszláv, azaz, hogy újabb részt töltsünk ki az egészből.
   A hetedik napon a sátor már állt, de Javrik hiába csengetett, a rozsdás vaskapu nem nyílt ki.
   Vacsora után úgy döntött, még egyszer próbálkozik. Vissza is ment a kis utcába, de akkor sem járt eredménnyel. Csak a hajlott hátú öregasszonyt látta, őt is messziről, a Vas Lajos háza előtti vadvirágtengeren vágott át sietve, és oldalról, a lemenő Nap fényében pontosan olyan volt, mint egy nagy, fekete kérdőjel.
   Javrik hazaindult. Próbálta a történteket beilleszteni abba a gondolatmenetbe, amit Tomiszláv magyarázott neki az eperfa tetejéről. A kalapos ember, akit már többször látott az utca egyik padján pipázni, ekkor szólította meg.
   Az apja autóval vitte be Javrikot a kórházba. Felkísérte a második emeletre, és csak a kórteremnél, ahol Dorina feküdt, hagyta magára. Alszik, mondta Tomiszláv, amint a fiú belépett az ajtón, de Javrik jól látta, hogy a lány szeme nyitva van, igaz, tekintete ugyanolyan üresen tapadt a plafonra, mint a világítós szemű babáé, amelyet Tomiszláv szorongatott az ölében.
   A fiú először azt gondolta, az ágyban fekvő alak nem lehet Dorina, inkább csak valami hatalmas báb: a lány mozdulatlan volt, két lába és egyik keze gipszben, a másikból pedig egy folyadékkal teli üvegtartályig műanyag cső futott.
   
   
   **************
   
   Ex libris - Rácz Péter
   Kiss Ottó: Javrik könyve
   

   "Most is jó lenne, ha itt volna egy nő, gondolta Javrik" a Javrik könyve első fejezetében, s csak a regény végéről visszalapozva derül ki, hogy ez a "most" szó finoman elrejtett kompozíciós elem, mely a regény végére utal. A nő, aki ott van, mandulaszemű gyerekkori játszótárs, első szerelme, egy közös játékuk során bénult meg, és úgy tér vissza, úgy kerül helyére a könyvben, mint egy Alföldön ritka román boltív záróeleme. A világ kerek, és ebben a lekerekített békési világban nemcsak a poros kisváros melankóliája sűrűsödik be a karcsú könyv végére, hanem a tragikum is.
   Bár Kiss Ottó mindent megtesz azért, hogy a lehető legkésőbb döbbenjünk rá, a világ, amely hősét bezárja, bennünket is halálos öleléssel szorongat, mi is lehetünk feltörekvő erő híján a kisvárosban rekedt, vágyai után sóvárgó, de azokat nem megvalósító tanár. Leginkább eszköztelenségével éri el ezt a hatást. Egyszerű mondatokkal, a hagyományos elbeszélés újdonságot nélkülöző eszközeivel vezeti olvasóját a történet belsejébe és a végkifejlet felé, aki hálásan köszöni, hogy komolyan veszik, és leírják neki azt, amit egyébként esetleg tud, hiszen gyerek is volt, szerelmes is, voltak tudatos és tudattalan döntései, csapódott ide-oda, szorongott, győzött kicsiket, csalódott egyre többet, és maga sem tudná, mi volt életében az egyszeri és megismételhetetlen, ha az író nem mondaná el a "saját" történetét.
   tovább
   
   ***
   
   REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS
   Magától összeáll
   
   Kiss Ottó: Javrik könyve. Árkád-Palatinus Kiadó, Budapest, 2004. 172 oldal, 1690 Ft
   

   Épp csak elbúcsúztunk a tavalyi kötet angyalaitól, a rózsaillatú Varró Margittól, a búzatengerek Soperla Eszterétől vagy Szabovnyik Zsuzsától, aki nem akart irodalmi hős lenni, máris új leányneveket kell tanulnunk. Az Angyal és Tsa novellái után most egy szorosabban összetartott szerkezetben találkozunk velük. A fülszöveg elébb kisregényt, majd regényt emleget, de a cím ügyesebben jelöl: Javrik könyve. Meghatározhatatlan, illetve szándékosan meghatározatlan műfajú szövegeket szokás ma egyszerűen prózának meg könyvnek titulálni, ez utóbbi furfangosabb - biblikus többletet sugalló - változat, többen is kedvvel kapnak rá - a poétikai eljárást és a színvonalat illetően sokszor indokoltan (lásd például Schein Gábor Mordecháj könyvét).
   Az új lányhősöknek koránt sincs olyan mágikus erejük, mint elődeiknek, igaz, a funkciójuk is más: nem a világ titkos szépségeit metaforizálják, hanem viszik az időt egy fölserdülő ifjú életében, ők az egymásra következő tapasztalatok a múló években. Nem lírai képződmények, inkább epikus eszközök, igaz, a szerző egyik írói erényének köszönhetően finoman rajzolt portrékat kapunk róluk. A kortársak közül nagyon kevesen tudnak Kiss Ottóhoz hasonló gyöngédséggel írni a nőkről (pontosabban a lányokról), erotikájában is van valami szemérmes és álomszerű, anélkül, hogy szépelgésbe fúlna.
   tovább
   
   

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Vámpírok bálja

Szigeti Tamás - DA CAPO - Második tétel

Kisgergely József - Poénzsák

Hamlet –megújult a Vígszínház

Tiszti idill Georggal

Kállai Ferenc 92 éve született

Tim Firth - Naptárlányok

Személyes búcsú Pressburger Györgytől

Új könyvesbolt a Battyhány téri Vásárcsarnokban

Bordás József - Arany 200

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu