Dátum: 2017. május 22. hétfő    Mai névnap(ok): Júlia, Rita


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

ATA KANDO – a Spinoza Házban
Hollandia tengerparti művészvárosában: Bergenben, a holland Szentendrén, több magyar művész is megfordult. A híres bergeni festőiskolában festett egy ideig Czóbel Béla, s itt alkotott Góth Móric is. Ata Kandó a világ számos részén élt, Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában, Amerikában, Angliában, de igazi otthona mégiscsak Hollandia. Jelenleg egy bergeni idősek otthonában lakik a kilencven éves világhírű fotóművész.
Ahogy a Spinoza Házban szokás, a művésszel Sándor Anna készített interjút, alább ezt olvashatják és Ata Kando képeit nézhetik.

- Honnan ez az Ata Kandó név? Nyilván nem ezzel születtél...

- Persze, hogy nem. Görög Etelka néven születtem Budapesten 1913. szeptember 17-én. Mikorelkezdtem beszélni, nem tudtam a nevemet kimondani, s Etelka helyett Atát mondtam. Anyám pedagogizálva azt mondta, hogy nem kell engem kijavítani, nevezzem csak magam nyugodtan Atának. Így maradt rajtam e név. Ehhez az is hozzájárult, hogy még két éves sem voltam, mikor író anyám G. Beke Margit megírta rólam az Ata könyvét, amely 1915-ben jelent meg a Singer és WoHnernél. Ennyit a nevemről. Mióta az eszemet tudom, Ata vagyok, az Etelka megszólításra bizonyára oda sem fordítanám a fejem. Ami pedig a Kandó nevet illeti, ez első férjem, Kandó Gyula, a híres Kandó Kálmán unokaöccsének a neve. Hát ennyit a névről.

- Izgalmas családba születtél. Magyarországon talán többen ismerik a szüleid nevét, mint a tiedet.

- Apám, Görög Imre, még Gussman néven született. Gimnáziumi latin-magyar-történelem tanár volt. Épphogy megszülettem, kitört az első világháború, apám orosz hadifogságba került és ott töltött öt évet. Közben remekül megtanult oroszul, s Berezofkán, valahol Oroszországban, majd a Szovjetunióban, valami Isten háta mögötti településen orosz iskolában tanított gyerekeket írni-olvasni, ezzel keresve meg mindennapi kenyerét. Öt évi hadifogság után hazatérve a gimnáziumban már nem taníthatott történelmet, mivel a Horthy-rendszer megtiltotta, hogy a Szovjetunióban esetlegesen megfertőzött tanárok valaha is történelmet tanítsanak. Erre apám megsértődött, otthagyta az egész gimnáziumot, s elkezdett orosz klasszikusokat fordítani. Ismert Tolsztoj, Dosztojevszkij-fordító vált belőle.
Anyám, Beke Margit, dr. Beke Manó lánya. Nagyapám, Beke Manó pápai pékinasból lett világhírű matematikus, egyetemi tanár. Úgy tudom, könyveiből még ma is tanítanak az iskolában. Anyám ugyan nem fejezte be az egyetemet, de intellektuális típus volt. Valamiképp beleszeretett a skandináv irodalomba, elsősorban Ibsenbe. Megtanulta mind a három skandináv nyelvet, a skandináv irodalom magyar fordítója lett. Majd emellett megtanult másik öt nyelvet. Mikor apám hazajött a hadifogságból, megtanult tőle néhány hónap alatt oroszul is. Így azután anyám élete végéig, egészen 98 éves koráig írt és fordított.

- És hogyan lettél fotós? Abban az időben még nem készültek fotósnak az emberek.

- Eredetileg persze hogy nem fotósnak készültem, egy budapesti iskolában, Bortnyik Sándornál alkalmazott művészetet tanultam. Itt ismertem meg későbbi első férjemet, Kandó Gyula festőt. Ugyan vacilláltam a nemesi tartásúviselkedésű festő és egy öbudai munkásmozgalmi munkásfiú szerelme között, de a művészlelkem végülis a festőt választotta.
1931-ben, 18 éves koromban hozzámentem Kandó Gyulához, s azután művészekhez illően azonnal Párizsba mentünk, ahol inkább nyomorogtunk, mint művészkedtünk. Anyagi nehézségek miatt 1935-ben visszatértünk Budapestre, ekkor fordultam a fotóhoz. Wachter Klára fényképésznél tanultam, Reismann Marian laborjában dolgoztam, ezt követően Haár Ferencnél dolgoztam-tanultam segédként, majd pedig Pécsi Józsefnél vizsgázva szereztem meg a fényképész-iparengedélyt. Most már fényképészeti tudással felvértezve úgy éreztem, hogy ismét nekiindulhatunk Párizsnak. 1938-bon férjemmel újra megérkeztünk Párizsba, s Haár Ferencnével fotó műtermet nyitottunk az Avenue de l’Opera-n. Épphogy kezdtek a dolgok jól menni, mikor a németek 1940-ben bevonultak Franciaországba, minket pedig kitoloncoltak.

 
- Hol és hogy vészelted át a háborút és Hitlert?

- Párizsból visszamentünk Magyarországra. Ott született meg három gyermekem, 1941ben Tamás fiam, majd 1943-ban a két ikerlányom, Júlia és Magdolna. A nyilas időkben zsidó származásom ellenére viszonylag biztonságban voltam, hiszen létezett az árja-párja törvény. Mivel férjem nem volt zsidó, ennek következtében én meglehetősen szabadon mozoghattam. Nem így a szüleim és a nálam 13 évvel fiatalabb húgom, akik bújkáltak. A viszonylag szabadabb mozgásomat zsidók mentésére használtam, lakásunkban 14 zsidót bujtattam. Férjem még ennél is jóval többet tett: Kassánál Auschwitzba tartó vonatokat tartóztatott fel. Mindezekért jó fél évszaddal később, 1999ben Jeruzsálemben megkaptam a Világ Igaza kitüntetést.
Hitlert és a háborús tragédiákat a közeli családom ugyan megúszta, de utána történt az igazi nagy tragédia: imádott húgom 1945ben rálépett egy aknára és felrobbant.

 
- Hogy kerültél Hollandiába? Hogy lett belőled holland fotóművész?

- Igencsak kerülőúton. A második világhágorú után, 1947-ben férjemmel és három gyermekemmel visszamentünk Párizsba. Szíven ütött, mikor a Sorbonne pincéjében elrejtett fényképezőgépemet nem találtam meg, enélkül nemigen tudtam a pénzkeresést elkezdeni. A Párizsban élő, magyar származású Robert Capa adott nekem egy fényképezőgépet, sőt beajánlott fotólaboránsnak a Magnumba.
A Magnum a párizsi fotósok előhívó laboratóriuma volt. Ott az akkor már nagynevű fotósok: CartierBresson, Werner Bisschof, Robert Capa, Ernst Haas, stb. fotóit hívtuk elő viszonylag kis pénzért. Ez úgy ahogy elég volt lakbérre és kenyérre, de mivel férjem nem talált pénzkereseti lehetőséget, nem igazán tudtunk ebből öten megélni. 1949-ben férjem úgy döntött, hogy visszamegy Pestre egzisztenciát teremteni, s az elképzelése az volt, hogy ha a megélhetés megvan, akkor a család követi őt. Közbejött azonban a történelem a maga vasfüggönyével. Végülis elváltunk.
Nem sokkal később a Magnumnál mégismerkedtem egy nálam 10 évvel fiatalabb, 25 éves holland fotográfussal, Ed van der Elsken-nel. Szerelem, négy évi együttélés, majd házasság, s 1954-ben a három gyerekkel Hollandiába költöztünk. Férjem csak 13 évvel volt idősebb a fiamnál, ami később konfliktusokhoz vezetett. Nem ez volt a fő ok, de hamarosan elváltunk, s én megint ott álltam egyedül egy idegen országban, három gyerekkel. Akkor ezt nem találtam olyan rémesnek, mint ahogy ez most utólag hangzik.

 
- Akkor a fotós világkarriered Amszterdamban kezdődött? - Mondhatni Amszterdamban kezdődött, de nem annyira Hollandiához, mint inkább a nagyvilághoz kötődik. Kezdetben neves francia és holland divatcégeknek fotóztam. Olyannyira, hogy 1959-ben elnyertem Münchenben Az év legszebb divatfotója pályázaton kiosztott Ezüst Díjat.
1956-ban, a magyar forradalom leverése utáni napokban holland fotós barátnőmmel, Violette Corneliusszal együtt Ausztriában, Bécs környékén és a határmenti kisvárosokban, riportokat készítettünk a magyar menekültekről, elsősorban gyerekekről. A munkát szinte napok alatt, lóhalálában végeztük, mert az erről szóló albumot már karácsonyra meg akartukjelentetni.A könyv teljes bevételét, az akkori negyedmillió dollárt felajánlottuk a magyar menekült gyerekek megsegítésére.
Ez akkor olyan hihetetlenül magas honorárium volt, hogy a negyedmillió dollárt szinte ki sem tudtuk mondani. Ugyancsak gyerekekhez kötődik az Álom az erdőben című könyvem. Akármilyen szegények is voltunk, arra mindig odafigyeltem, hogy a három gyerekkel minden évben elmenjünk valahová vakációra. Ha másképp nem, hát anya és három gyermeke autóstoppal. A gyerekeimmel Ausztriában és Svájcban nyaraltunk, s ezt a könyvet tulajdonképp ott a nyaralás alatt a három gyerekkel készítetttem, a három gyerek a könyv főszereplője. A könyv szövegét az akkor 14 éves Tamás fiam írta. Ezt a tulajdonképpeni mesekönyvet manapság a gyűjtők égre-földre keresik, az'' ötvenes években azonban volt jó néhány olyan könyvesbolt, amelyik erkölcsi okokból a könyvet nem árusította. Az akkori holland mentalitás ugyanis a könyvben szereplő rövidnadrágos fiúkat még túl erotikusnak találta. Egyébként ebben az időben ismerkedtem meg az ugyancsak magyar származású, Amszterdamban lakó fotóssal, Besnyő Évával, akivel a mai napig nagyon jó barátságban vagyok.

 
- Világhírt mégiscsak az Amazonas menti dzsungelekben lakó indiánok fotóival szereztél, nem?

- Hollandiában a megélhetés miatt elkezdtem tanítani. Először egy középiskolában, majd az Iparművészeti Akadémián. Sok, ma már ismert holland fotós került ki a kezeim közül. Még a divatfotós időszakomból barátságba kerültem egy Barbara nevű fotómodellel. Barbara később felesége lett egy Venezuelában élő indián származású építésznek, s Caracasba költözött. Barátságunk nem szakadt meg, és meghívott magához azzal az ötlettel, hogy menjünk együtt a dzsungel mélyébe fényképezni.

 
1961-ben naivan el is mentem Caracasba, s elindultunk az őserdőbe. De csak a dzsungel széléhez értünk, az őserdőbe természetesen mi igy ketten nem tudtunk behatolni. S nem igaz, hogy a sors mit hoz: találkoztunk azzal az egyetlen egy emberrel, aki be tudott minket vinni a dzsungelbe. Ez a szóban forgó személy egy francia pap volt, aki a bennszülöttek segítségével egy kis repülőteret épített a dzsungel mélyen gyógyszer és egyéb fontos dolgok szállítására. Ez a pap évente egyszer járt azon a területen, ahol mi találkoztunk vele, A kis repülőgépen bevitt bennünket a dzsungel közepébe. Az itt talált indián asszonyok még soha nem láttak fehér nőt, merthogy ők nem utazgatnak, úgyhogy bizony be kellett bizonyítanunk női voltunkat. Ezután gyönyörű hónapok következtek. Betekinthettünk az indiánok életébe, s mindezt persze megörökítetettem. Nagyon nagy benyomást tett rám, s tudtam, hogy ide hamarosan visszatérek. Így is lett.
1965-ben néhány hónapra ismételten vissza tértem az Amazonas vidékére. Igen, úgy gondolom, hogy fotós karrieremnek talán ez a legfontosabb szakasza. A dzsungellakó indián törzsek életéről szóló képeimet a világ több mint hatvan városában állították ki, és számos híres múzeumban, így a British Museumban is megtalálhatók.

- A magyar Ata bolygó hollandi lett?

- Valahogy így Miután Magyarország és Franciaország után viszonylag hosszú időt, huszonnyolc évet töltöttem Hollandiában, már jóval a hatvan felett 1980-ban a kaliforniai Sacramento-ba költöztem, Tamás fiam közelébe. Közel húsz évet éltem Amerikában, majd ezt követően lányomnál laktam Angliában, az Isle of Wight szigetén. Közben mindenütt dolgoztam, kiállítottam, publikáltam. 1991-ben megkaptam a Pro Cultura Nungarica kitüntetést, 1998-ban a Nagy Imre-díjat, majd pedig 1999-ben a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díját.

 
Ata Kandó bolygó hollandisága itt még nem ért véget 1007-ben, 88 éves korában ismét országot változtatott. Visszaköltözött Hollandiába, nem utolsósorban azért, mert itt jobban tudott dolgozni. Terebélyes családjával azóta e-mailen keresztül tart kapcsolatot. Tamás 6a Califomiában, Magdolna lánya Bostonban, Julia pedig Spanyolországban, Andalúziában él. Tamás a szociológia és kríminotógia professzora, a két lánya pedig végig tánccal foglalkozott. Gyerekei anyanyelvé a fráncia; bár tökéletesen beszélnek hollandul is. Atá velük franciául beszél és emailezik. Az öf unokájával már angol a közös nyelv, a két dédunokánál a nyelv-kérdés még nem aktuális: Hollandiából-Hollandiában ma is szervéti kiállításait, s mindezt e-mailen keresztül hollandul intézi. Több mint 70 évvel ezelőtt hagyta el Magyarországot, de magyarságán mindezt nem érezni, még csak nem is keresi a szavakat. Számos magyarországi barátjával természetesen magyarul e-mailez. Így persze könnyű az elmét frissnek, a lelket pedig üdének tartani.

Sándor Anna köszönetét fejezi ki Kincses Károlynak és a Fotómúzeumnak a kiállítás anyagának összeállításához nyújtott segítségéért.

[Kadelka László]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
A zene, a színház, az kell!

Takács Klára- a hang szerelmese

Léner Péter – Sztankay

Kováts Kriszta - Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek

Macskajáték Nagyváradon - Csíki Ibolyának ajánlva

Orcsik Roland - Fantomkommandó

Gyermekfesztivál a Magyar Színházban

Születésnapi levél - Taub Jánosnak

17. Pécsi Országos Színházi Találkozó

Molière - Tartuffe

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu