Dátum: 2019. február 19. kedd    Mai névnap(ok): Zsuzsa, Zsuzsanna


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

PÁSTY JÚLIA

PÁSTY JÚLIA

 

Eszmélés*

 

 

Egy éves voltam, amikor véget ért a háború.

Első emlékképem: apai nagymamám ül a széken, sebesek a lábai, kövér, én előtte állok szép, színes kis szoknyában és fehér blúzban. A következő emlékfoszlány: parasztkocsin ülök szüleimmel, mellettünk egy nagy koszorú, temetésre megyünk. Szegény nagymama, mennyire örült nekem, hisz egyetlen kislánya meghalt, és amikor már itt vagyok én, az ő örömére is, akkor ő csak úgy elmegy. Gyakran gondolok rá, ő biztosan nagyon szeretett volna engem.

Három éves voltam, amikor leégett fölöttünk a ház. Arra emlékszem, hogy anyám öltöztet, karjába vesz és kisietünk a házból. A sötét éjszakában lángolt az égbolt. Ezt a különös látványt figyeltem, miközben anyám szorosan tartott. Miért ég az ég?, kérdeztem anyámat, de nem tudott válaszolni. Azon az éjszakán elindultunk valahova, és egy ismeretlen szobában tértem nyugovóra.

Másnap visszamentük a házhoz. Emlékszem a cserép nélküli tetőre. A ház oldalához támasztott nagy létra mellett emberek álldogáltak. A kamra fala bedőlt, edények mindenfelé, egy színes bögre épségben hevert a romok között. A lombtalan fákat sokszínű rongycsíkok díszítették; mint a karácsonyfák. A tűzoltók dobálták le a padlásról a különös labdákat, amik kezdtek szétgombolyodni a száraz fák tetején azon az áprilisi éjszakán. Anyám pokrócnak gyűjtött rongylabdái voltak.

Leültem a homokozóba játszani, de a hely nem volt az enyém többé.

Rövid időn belül elhagytuk Apócát. Akár tutajra is ülhettünk volna, ami lesodor bennünket a Dunán egy elmaradott faluba, de mi lovaskocsival mentünk és vittük azokat a tárgyakat, amik megmaradtak a tűzvészből. Így érkeztünk Keszégre, ahol minden utcában fehérre meszelt házak sorakoztak, két ablakuk, mint két nemlátó szem. A házak előtt sötét ruhába öltözött, öreg asszonyok üldögéltek. Az utca közepén sáros kocsiút, mellette mindkét oldalon árok. Mi a falu távoli utcájába költöztünk. Amikor leszálltam a kocsiról, egyenetlen magasságú, téglából kirakott, sáros gyalogútra léptem. Néhány botladozó lépés után megálltam és kérdeztem anyámat: Mit csináljak? Sáros lesz a cipőm!

Nagyot nyikorgott a kapu, amikor bementünk az udvarba. A bejárat mindkét oldalán virágos kert illatozott. A szobák előtt hosszú, földes gang nyújtózott, peremén különböző színű muskátlik, mellette szőlőlugas. A sötét, dohos szagú házban petróleumlámpa világított.

Egy nap idegen asszonyok jöttek hozzánk. Különös és szokatlan nyüzsgésre lettem figyelmes. A kertben játszottam, amikor apám behívott és azt mondta, hogy anyámat megcsípte a gólya, aki a kisbabát hozta. Az ágyon, anyám mellett, egy sírós baba feküdt pólyában. Azon tűnődtem, miért nem láttam a gólyát, csőrében a kisbabával? Mert addig gólyát csak békával láttam vagy a fészkén egy lábon állva, ahogy kelepelt. Vendégek jöttek, és mindenki a csecsemőt akarta látni, engem észre sem vettek. A fiút öcsémnek kellett nevezni és mondogatni, hogy milyen szép. Abban az időben anyám nem foglalkozott velem, csak egy kapcsolat volt köztünk, a reggeli fésülködés, akkor is húzta a hajamat.

A három egymásba nyíló szoba közül csak egyet használtunk. Az első bútorzata két szekrény, két ágy és az éjjeliszekrény, középen egy kerek asztal, rajta csipketerítő és virágváza. A két karosszéken díszpárna, szentkép az ágy fölött. A falakon családi fényképek: az apai nagyszülők és szüleim esküvői képe, apám és bátyja gyerekkorukban, anyám két fiútestvérével. A második szobában egy piros konyhabútor. Anyám elmondása szerint kredenc, az asztal a négy székkel annyiba került, mint az én világrahozatalom, mert farfekvéssel jöttem a világra. Az asztal ebben a szobában is középen állt, hímzett terítővel letakarva. A harmadik szobában az egyik sarokban apám ágya, a másikban anyám aludt az öcsémmel. Az ablak közelében az én fekvőhelyem. A szüleim két ágya között egy barna szekrény, aminek a tetején apám egy baltát őrzött: ha valaki megtámadna bennünket, azzal megvédi a családot. Mindig ebben a szobában aludtunk, a többibe csak takarítani jártunk. Az ajtó mellett kályha, onnét mentünk a kis konyhába, ahol a sarokban a mosdó állt, mellette a piszkos vödör, amibe a használt vizet öntöttük. Ott volt a tűzhely és egy asztal négy székkel. A konyhából nyílt a spájz. Ott tárolta anyám a cukrot, sót, lisztet. Szép rendben sorakoztak a polcon a télire eltett befőttes üvegekben a körte, meggy, cseresznye, szilva, barack kompótok és néhány fajta lekvár. Külön polcon a paradicsomlé, a savanyússág. A konyhából a gangra volt kijárat, mellette a kamra, onnét mentünk a rozoga létrán a padlásra. A gang végében a cipészműhely, benne két varrógép, az egyiken az új cipők felsőrészét, a másikon pedig a javításokat varrta apám. A nap nagy részében egy háromlábú széken ült, előtte egy kis asztalkán hevertek a szerszámok. A műhely legnagyobb bútora a pult, ami kettéválasztotta a helyiséget, ott szabta apám a cipőfelsőrészeket. A távoli sarokban állt egy szekrény, az ajtaja belső részén a Mesterlevél. Ritkaság, hogy oda mehettem, mert én mindig útban voltam. A műhely gangra néző ablakából a bejárati kapuhoz lehetett látni, másik ablaka a nyári konyhára nézett, a harmadik a hátsó udvarra. Apám minden ablakból követhette szemével a család mozgását.

Az első udvar különálló épülete a nyári konyha, anyám ott tárolta a teknőt és a nagy edényeket, amit a disznóvágáshoz használt. Egy beépített sporherton forralta a vizet a tyúkkopasztáshoz, itt főzte a lekvárt is. A bejárat mellett a pinceajtó, létrán mentünk le. Egy polcon kis edényekben az aludttej és a vaj. Itt raktároztuk a krumplit, tököt, káposztát. A homokban mindig sok béka ugrándozott, megtörtént, hogy fél vödörrel gyűjtöttem, azzal ijesztgettem anyámat. Vidd ezeket a csúnya varangyokat, mondogatta.

Az első kertünk pompázott a sok virágtól: ibolya, hóvirág, jegecske, árvácska, nárcisz, tulipán, kéknefelejcs, kardvirág, estike, viola, gyöngyvirág, leány- és legényvirág, tátogató, pünkösdi rózsa, bazsarózsa és krumplivirág. Az első udvarban két almafának vártam a termését, az egyiknek piros színe volt és édes íze, a másiknak zöld és savanyú. Az egyetlen körtefáé olyan, mint a citrom, emiatt is neveztük citromkörtének. A cseresznyefán igazi taplót találtam, éppen azt nézegettem, amikor az öcsémet megcsípte egy darázs. Elkezdett üvölteni, apám kiszaladt a műhelyből, kezében a lábszíj, amivel engem akart elverni. Nem kérdezett ő semmit, ha sírt az öcsém, annak csak egy oka lehetett a szüleim szerint, hogy bántottam. Szaladtunk körbe-körbe az udvarban, én elöl, apám utánam, azt hitte szegény, hogy utolér a sánta lábával. Amikor kifáradt, kiderült az igazság is. Sokszor kaptam verést az öcsém miatt.

Az első udvart kerítés választotta el a hátsótól, ahol tyúkok és néhány kakas szaladgált. A nagy eperfa hűvösében láncon a kutya, neki adtuk a lerágott csontokat és a vízben áztatott kenyeret, de megette az ürülékünket is, ha vécén kívül pottyantottunk. Ebben az udvarban a nagy fészer egy része elfalazva istállónak, fölötte a léces padlás. Ennek a sáros-poros udvarnak a legvégében az árnyékszék. Lehetett ott mindenféle alakú és színű ürüléket látni, zöld legyek röpdöstek rajta. Papírt pisilésnél nem használtunk, csakis a kakilásnál, de akkor is csak egyet volt szabad. Újságpapírból vagdostuk, apám ellenőrizte, és ha több papírt talált az ürülékek tetején, kiabált. Télen, az iszonyú hidegben, egy hétig is visszatartottam a székletet, talán emiatt is hasfájós voltam.

A vécé mögött a trágyadomb bűzlött, mellette a téglából készült disznóól. A hátsó udvart is kerítés választotta el a kerttől, ott termelte anyám a borsót, a babot, a répát, krumplit és más zöldségfélét, ami a főzéshez kellett. Itt is volt néhány gyümölcsfa és piszke.

Már tudott járni az öcsém, emlékszem, anyám épp a kamrát meszelte, amikor összeesett. Frászt kapott, anyám orvoshoz vitte, és nagyon sokáig nem jöttek haza. Egyedül voltam, a szüleim nem engedtek játszani a paraszt lányokkal, iparos lányok meg nem laktak a környéken. Azt mondta anyám, hogy mi iparosok vagyunk, szépen beszélünk, a parasztok viszont csúnyán beszélnek. Azt mondják: he meg mia, meg azt, hogy osztakkó, meg, hogy izé, és ha velük játszol, te is megtanulod tőlük.

Egy másik alkalommal kézen fogva vezettem az öcsémet az utcán, és egy kerítésen keresztül kiugrott kutya megharapta. Folytattuk utunkat, hisz anyám a köpülőért küldött, s amikor Kati nénihez értünk, Józsi, apám inasa meglátta a kutyaharapott öcsémet, biciklire ültette és elvitte, hogy ne kelljen gyalogolnia. Egyedül vittem haza a köpülőt, és az utcán haladva gólyafészket láttam egy nagy szalmakazal tetején. Kiabáltam, gólya gólya, gilice, hozzál nekünk kisbabát. Vágytam, hogy legyen egy lány testvérem. Öcsémnek fájt a lába a kutyaharapás után, anyám orvoshoz vitte néhányszor, és apám is nagyon sajnálta őt. Amikor meggyógyult, elmentünk kószálni, és egyszercsak a falun kívül, a vasúti sínek közelében találtuk magunkat. Jött a vonat, és ő szaladgált ide-oda a sínek között. A vonat fütyült, én meg csak álltam és néztem. Szólíthattam volna, hogy jöjjön, de nem kiáltottam. Az ösztöne mentette meg.

Egyetlen utunk a nagyapához vezetett akkoriban. Anyám a bicikli csomagtartójára ültetett az öcsémmel. Nagyon szorítottam anyám derekát, és közben az öcsémet is fogtam, mert az ülésen nekem kevés hely maradt, és attól féltem, hogy leesem. Arra is vigyázni kellett, hogy az öcsém lába ne akadjon a küllők közé. Mehettünk volna úgyis, hogy anyám tolja a biciklit, engem az ülésre ültet, öcsémet a csomagtartóra, de neki nem volt ideje gyalogolni.

Változás csak öt éves koromban történt, amikor anyám elkísért az óvodába. Az utat eperfák szegélyezték, amelyekről csúnya, nagy, fekete eprek potyogtak a tiszta ruhámra. Az utakon parasztkocsik elé fogott lovak poroszkáltak, port vertek fel, sűrű volt, akár a köd. Biztos voltam benne, hogy meghalok attól a portól.  Az óvodában fehér, magas falak meredeztek, bútor csak egy asztal és az óvodások széke a fal mellett. Itt számomra addig ismeretlen játékokat tanultunk. Haza már anyám kísérete nélkül mentem. Így ismertem meg az első kislányt a faluban, Katinak hívták, mint kiderült, egy utcában laktunk. Öt-hat ház volt köztünk, és addig még nem tudtunk egymásról. Néha elmentem játszani Katihoz vagy az utcán találkoztunk. Anyám parancsára öcsémet mindig kötelezően kézen fogva vezettem. Amikor a legjobban játszottunk, az öcsém bekakilt, kiszóródott a bugyijából, még a lába is büdös volt. Hazavezettem, ott hagytam anyámnak, és szaladtam vissza játszani. Akkor volt jó, amikor az öcsém nélkül maradhattam, nem kellett rá vigyázni. Katinál ismerkedtem meg az utcabeli gyerekekkel, és játszottuk a körben áll egy kislányka, bújj, bújj zöld ág és más játékokat. Később hozzánk is jöttek néhányszor a gyerekek, és bújócskáztunk az udvarunkban.

Volt egy kis barna labdám, éppen akkora, ami elfért a tenyeremben. Katiék szegények voltak, az apja sem élt már, neki nem volt labdája, így felváltva labdáztunk. Az első verébfészket Katinál fosztottam ki, létrán közelítettem meg az eresz alatti fészket, és kiszedtem a tojásokat. Ez volt életem első titka, amit anyám nem tudott.

Tisztálkodási szokásaink azonosak voltak a falu íratlan törvényeivel. Reggel kéz- és arcmosás, utána fogmosás evés előtt kint a kertben a fa alatt. A fogkrémtől öklendeztem és hányingerem volt. Anyám minden reggel két copfba fonta a hajam, középen egy rolnit tekert főzőkanál segítségével. Ő szerette ezt a hajviseletet, én utáltam, mert csúfoltak is érte. Anyámat ez nem érdekelte, mindig olyan volt a hajam, a cipőm, a ruhám, ami neki tetszett. Emiatt sokat feleseltem, de hiába, minden úgy volt, ahogy ő akarta. Egyszer anyámat is halottam feleselni a műhely előtt. Addig mondogatta, míg apám fölkelt, kijött a gangra és hozzávágta a kaptafát.

Minden reggel négyesben reggeliztünk, aztán mindenki a saját munkáját végezte, és pontosan délben, amikor a Kossuth Rádióban megszólalt a harangszó, kezet mostunk és asztalhoz ültünk ebédelni. Mindenki a saját helyére, és csendben hallgattuk a híreket. Az asztal a falig volt tolva, én a bejárattól balra a sarokban ültem, mellettem apám, ő mellette anyám és a végében az öcsém. Az ebédet anyám osztotta ki mindannyiunknak.

Ebéd után anyám mosogatott, én töröltem az edényeket, apám fűrészelte a fát, később visszament a műhelybe dolgozni. Amikor megpihent, leporolta a kötényét és hívta a fiát. Szívszorító volt az öcsémet az apám ölében látnom, nehezen viseltem, hogy őt jobban szereti.

Délután lekváros kenyér volt az uzsonna. Este hatkor vacsora, utána lábmosás. Este már nem mostunk fogat. Hetente egyszer, szombaton fürödtünk egy pléh teknőben. Sorrendben az öcsém volt az első, aztán ugyanabban a vízben én követtem, majd a szüleim. A víz tetején úszott a kosz. A hajunkat csak háromhetente mostuk, ezért viszketett mindig a fejünk bőre. Az egész falu vakaródzott. Szegénységben éltünk, takarékoskodni kellett a vízfogyasztással, a fogkrémmel, a szappannal.

Este meghallgattuk a rádióban a mesét, és fél nyolckor kötelezően lefeküdtünk. Az ágyban anyám imádkozni tanított: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom, vigyázz reám, vigyázz édes apukámra, anyukámra, kis öcsémre. Szárazon, érzelmek nélkül mondtam a betanult szöveget, mert soha nem éreztem édesnek apámat és anyámat sem. Imádkozzon értük az öcsém, ha már őt annyira szeretik, vagy imádkozzon mindenki saját magáért, gondoltam.

Hat éves koromban iskolába íratott anyám. A legfiatalabb voltam az első osztályban, mert Keszégen hét éves korban kezdtek iskolába járni a gyerekek. Fekete klott köpenybe öltöztem, melynek fehér gallérja volt. Egy palatáblát, krétát és szivacsot szorongattam a kezemben. Számomra a betűk és számok birodalma új világot teremetett. Nagyon szerettem a meséket, de addig nem akadt, aki olvasson. Otthon volt egy Magyar Olvasókönyv, valamikor apám tanult belőle. Sokféle olvasmány volt benne, imádság, elbeszélések, állatmesék, népmesék, mondák, regék, leírások, népdalok, közmondá-sok, költemények. Abból ismertem meg Petőfi Sándor, Arany János és Benedek Elek verseit, Kölcsey Ferenctől a Himnuszt és Vörösmarty Mihálytól a Szózatot. Másik kedvenc olvasmányom a Magyar népmesék lett. Volt néhány Jókai-kötet, de anyám elrejtette a szekrények mélyébe. Majd ha felnőtt leszel, olvashatod, mondta.

Abban az időben anyám hímezni is tanított. Beültem a konyha sarkába a helyemre és hímeztem. Apám mérges lett. Mit gubbaszt ott az a lány? Legalább levegőre menne! Olvasás helyett hímzés, minden betű egy öltés – annyit varrtam, hímeztem, hogy ha ahelyett a magyar és világirodalmat olvastam volna, akkor most képzett lennék. Anyám hitte, hogy a hímzés a legfontosabb az életemben és majd nagy szükségem lesz rá. Ha férjhez mész kislányom, meglátod, micsoda öröm lesz a szép terítőket az asztalra tenni, a többit szépen kimosod, kivasalod, aztán csak nyitogatod a szekrényt és örülsz a sok hímzésnek. Számomra nem adott örömet a sok terítő, nekem az emberek közelsége, a szeretete volt fontos, a tárgyak kevésbé. Tele a lakás azsúrozott és horgolt terítőkkel, hímzett párnahuzatokkal, monogramos zsebkendőkkel. Hímzett falvédők, gyufatartók, fésű- és kefetartók a szekrényekben. Megtanultam kötni pulóvert, sapkát, sálat, ötujjas kesztyűt és harisnyát. Egész életművet alkottam, kaptam is hozzá használati utasítást: minden nyáron a szekrényben álló terítőket ki kell mosni, kikeményíteni, megszárítani, aztán szárítás után bespriccelni és először a visszáján vasalni, majd másodszor a színén. Vasalás után fél napig még szárítani és csak akkor szabad a szekrénybe tenni. Micsoda gyönyörűség vár egy falusi lányra, ha férjhez megy, nézegetheti a szépen keményített és vasalt hímzéseket a szekrényben, ahol még a polcon csipke is van.

Egy nyári nap, már befejeztem az első osztályt, kimentünk anyámmal az utcára biciklizni tanulni. Anyám azt mondta, üljek fel az ülésre, de nem értem el, vagy nem szabályozták az ülés magasságát, vagy nem volt ideje anyámnak alacsonyítani. Az egyensúlyt anyám biztosította, mert fogta hátul a biciklit. Így haladtunk. Egyszer csak szólítom anyámat, de nem válaszol.  Nagyon megijedtem, nem tudtam, hogyan kell lassítani, megállni és leszállni. Ijedtemben beestem a két váz közé, közben görcsösen fogtam a kormányt. Nagyon megütöttem az ölemet. Visszafordultam, anyám sehol. Nyilván megint sok volt a dolga. Hazatoltam a biciklit, és a vécére siettem megnézni magam, láttam, hogy véres a bugyim. Anyámnak nem mondtam semmit, de nem is vette észre. A véres bugyi annyira elkoszolódott egy hét alatt, hogy a megbarnult vér sem látszott rajta.

Az őszi hidegben kora reggel mentünk biciklivel Almásra szüretelni. Keszég határát elhagyva hosszú hídon vezetett az utunk, mozgott a szerkezet a rajta áthaladó vonattól. Félelmemben remegtem és a híd vasoszlopába kapaszkodtam, hogy el ne sodorjon a sebesség. A hídon túl már derengett a reggeli fény, szép tájakon haladtunk, fel a dombra, le a völgybe. Nagyapa szőlője az almási dombon volt. Szüretkor mindenki kapott egy vödröt vagy kosarat, abba szedte a szőlőt. A felnőttek beálltak egy-egy sorba, én anyámnak segítettem, siettünk, hogy ne legyünk utolsók. Ha megtelt a kosár, anyám kiabált, hogy puttonyos. A bácsi nagy dézsákba vitte a szőlőt egy kocsira. Ebédre finom fasírtot ettünk kenyérrel, főzelék nélkül. Délután kószálni mentem, és rátaláltam egy ösvényre, ami a völgybe vezetett. Ott különös, új világ tárult elém, forrás csordogált, kis patakban tavirózsák pompáztak, és hallottam a visszhangot. Este nagyapánál préselték a szőlőt, és én ittam a jó édes mustot.

Őszi estéken mesét olvastam az öcsémnek. Ő nagyon szerette hallgatni, de valamit valamiért. Nem láttam még fiút, mert anyám őt fürdette először. Azt mondtam az öcsémnek, hogy csak akkor olvasok, ha levetkőzik. Azonnal letolta a gatyáját, és ott állt az ágy végében csupaszon. Nagyon csodálkoztam, és arra gondoltam, vajon milyenek lehetnek a bácsik? Akkor eszembe jutott a szomszéd bácsi, aki mindig a hátsó udvarba járt pisilni. Rejtekhelyet kerestem, mindig közelebb merészkedtem, csak arra vigyáztam, hogy ne vegyen észre. Egyszer megtörtént a várva várt pillanat. A bokrok sűrűjéből figyeltem, ahogy Feri bácsi kivette a nadrágból, és hosszú sugárban pisilt. Az iskolában elmeséltem a nagy élményemet.

Falun a tél a legszebb évszak, nincs por és trágyabűz, mindent eltakar a fehér hótakaró. Gyerekkoromban nagy havazások voltak. Az utcán szinte kerítésként állt a hó az utak mentén. Sokat szánkóztam, de nagyon fáztam, mert nem volt nadrágom, csak harisnya a lábamon. Este báránybőrrel letakarva melegedett be a hidegtől kivörösödött lábam, és közben nagyon viszketett. Azokon a hideg téli estéken vöröshagymából főzött teát ittunk. Ha köhögtem vagy fájt a torkom, gőzölni kellett. Anyám beültetett az ágyba, az ölembe tett egy nagy fazék kamillateát és letakart valami takaróval. A gyógyszert soha nem akartam bevenni, mert nem tudtam, mire való, és attól féltem, hogy meghalok tőle. Akkor apám és anyám lefogták a kezeimet, megnyomták az állkapcsomat, hogy kinyíljon a szám, és beleerőszakolták a tablettát. Valami csukamáj olajat is kötelező volt lenyelni naponta egy kis kanállal.

Reggelenként csodáltam a mindig más-más alakzatú jégvirágokat az ablakon.

Egyik téli nap disznóvisítás ébresztett.  Amikor kimentem a szobából, már ott feküdt az élettelen disznó az udvarban. Azon a reggelen sült májat ettünk fokhagymával. Néhány asszony mosta a belet, főzték a húst a hurkához és a svartlihoz. A konyhában főtt a disznópaprikás. Én a töpörtőnek valót vagdostam és a mosogatásnál segítettem. Anyám hájas kalácsot sütött, amit lekvárral töltött, a tetejére diót szórt. Ezt a kalácsot is szerettem, de legjobban a vacsorára készült sült kolbászt, számomra az volt a disznóvágás fénypontja. A nyári konyha asztala tele volt hurkával, kolbásszal, egy-két svartli, töpörtő és zsír a bödönökben. Néhány nap múlva anyám a kolbászt és svartlit füstölte. A sonkák még hat hétig álltak a sóban, és csak azután füstölődtek.

Vártam a karácsonyt, mert az ünnepeknek mindig van valami különös varázsuk. Egy hétig csak sütöttük a sok süteményt. Az ünnep estéjén megjelentek a betlehemesek: nagy bundába öltözött emberek, hozták a kis Jézuskát és énekeltek. Apám nem szerette őket, de fogadta, mert ismerősei voltak. Közben mondta nekik, hogy nem fontos végigjátszani, azért adott nekik pénzt.  Így egyetlen betlehemes játéknak sem láthattam a végét. Addig emlegették a Jézuskát, hogy egyszer látni véltem, ahogy az ablakon keresztül suhan a szobánkba, és hozza a fát. Nagy, mennyezetig érő karácsonyfánk volt, rajta gyertyák, díszek és színes papírba csomagolt szaloncukor. A cukorból csak annyit és akkor ehettem, amit anyám adott. A fa leszedésekor láttam az üres papírokat, a cukrokat apám fogyasztotta el titokban. Bántott, hogy apám nem osztotta meg velem a titkát.

A karácsonyi vacsora mákos guba mézzel édesítve, de volt az asztalon különféle befőtt is. Azon az estén nem kellett lefeküdni fél nyolckor. Társasjátékoztunk. A játék neve: „Ember ne mérgelődj!”. Egy négyzet alakú karton négy sarkában négy színes kör, benne a négy állóhely. Négy különböző színű figurával játszottunk, piros, sárga, kék és zöld, és mindegyikből négy darab volt. Mindenki választott egy színt, és a saját figurájával beállt az állóhelyre. Innét labirintusok vezettek a házba. Volt egy dobókockánk, mind a hat oldalán számok egytől hatig. Sorrendben dobtunk. Akinek hatosa volt, beállt az indulási pontra, majd újabb dobás értékével indulhatott. Mindig annyit léptünk, ahogy számot mutatott a kocka. Aki utunkat állta, kilöktük.

Anyámmal éjféli misére mentünk. Apám azt mondta, hogy nem bírja a tömeget, és azért nem jön velünk a templomba. Csikorgó, hideg éjszakák voltak. Az utcán egyetlen fény az ablakokban pislákoló mécses. Az éjféli misén mindig sokan voltunk. Ott jól éreztem magam, szólt az orgona és szépen énekeltek. Éjfél után vége volt a böjtnek, amikor hazaértünk, már ehettünk kocsonyát. Én nem szerettem, mert nem volt benne hús, csak köröm meg bőrkék. Kértem anyámat, hogy tegyen bele húst, azt mondta, nem lehet, mert nem alszik meg a kocsonya. Mondtam neki, hogy mindent tegyen bele, húst is, akkor majd megalszik, de soha nem tett. Így mindig csak a megkocsonyásodott levet ettem.

Az ünnepekhez tartozott az újév-várás is. A szilveszteri vacsorára emlékszem, főtt kolbász volt tormával, közben hallgattunk, mert a szüleim összevesztek, anyám sírt. Anyám mindig nekem panaszkodott, hogy apu milyen rossz hozzá. Látod milyen, mondogatta. Nem láttam.

A nők napjáról annyit tudok, hogy apám azt is szidta, aki kitalálta.

Hamvazó szerdán hamvazásra mentünk a templomba. A pap hamuval keresztet rajzolt a homlokunkra.

A feltámadás napján színes tojásokat találtam a virágos kertben az ibolyabokrok tövében. Azt mondta anyám, hogy a nyuszi szórta szét a tojásokat. A frissen szedett fűből fészket készítettünk az öcsémmel. Este templomba mentünk, mire hazaértünk, színes tojások és apró ajándékok voltak a fészekben. A tojások egyszínű és levélmintásak voltak. Később megtanultam a technikáját: a még festetlen tojásokra anyám különböző leveleket helyezett, madzaggal rögzítette, így tette bele a vöröshagyma levébe, és a levelek nyomai halványabbak maradtak.

Május elsején az iskolából indultunk az utcai felvonulásra, kezünkben illatos orgona, gyöngyvirág, és hazafias dalokat énekeltünk.

Piros pünkösd katolikus ünnep volt. Misére mentünk, nagy körmenet volt a templom körül, a kislányok virágot szórtak. Ez nekem nagyon tetszett, és úgy képzeltem, hogy az esküvőmön virágszőnyegen lépdelek fehér ruhában, boldogan az oltárhoz.

Szent Lászlót követően a búcsút vártuk, hisz a legnagyobb ünnep volt a faluban. Anyám a ház külső falait lemeszelte, a szobákban kitakarított. Aztán süteményt sütött, csirkét vágott. Vártuk a rokonokat. Már szombaton felállították a körhintát a templom mellett. Az árusok csak vasárnap érkeztek. Mézes kalácsot, krumplicukrot és más cukorkákat lehetett vásárolni.

Keszégen nagy zivatarok voltak nyaranta. Emlékszem, nappal volt és elsötétült minden. Apám a sötét felhők láttán kiszaladt a műhelyből, és szidta a rohadt sarkot, ami különben északot jelentett, mert abból az irányból jöttek a jeget hozó felhők. Félreverték a harangokat, hogy szétoszlassák a haragos felhőket. Amikor már nagy cseppekben elkezdett esni a poros földre az eső, mi a szobába mentünk. Anyám gyertyát gyújtott és imádkozott. Álltam és csodáltam a természet adta élményt, ahogy tépte a vihar az ágakat, villám cikázott, ömlött az eső és gyönyörű jegek estek az égből. Ami anyámnak rémisztő, az nekem csodálatos volt. Amikor vihar után kiszaladtam, csupasz fák szégyenkeztek az utcán és a kertben, földön hevert a termés, az ágak, a levelek. Az emberek sírtak és jajveszékeltek. Én a meleg pocsolyában mezítláb járkálhattam, amit különben anyám soha nem engedett meg, mert iparos lánya voltam.

Vasárnap és ünnepkor ettünk jó ételt, máskor mindig csak valami hitványt. Reggelenként rántott levest vagy tejet, iskolai uzsonnám mindig lekváros kenyér volt. Az ebédek se voltak változatosak, levesek tésztával, túrós, mákos, krumplis és grízes tészta, bögyöle, barátfüle, smarni, gombóc. A levesek bableves, krumplileves, zöldséges leves, paradicsomleves, köménymagos leves pirított kenyérkockákkal, nyáron bővült a kínálat borsó és zöldbab, karalábé levessel. Néha ettünk levest palacsintával vagy fánkkal, esetleg pogácsával. A fánkot nagyon szerettem, de melegen, amikor kisült, soha nem ehettem. Krumplipaprikást és rakott krumplit kolbásszal ritkábban főzött anyám. Főzeléket fogyasztottunk sült szalonnával vagy sült sonkaszelettel. A ganca főtt krumpliból készült, meghintve kenyérmorzsával. Télen hajában főtt krumplit is ettünk füstölt hússal. A babsólet sonkával anyám kedvenc ebédje volt. Azt úgy készítette, hogy zsírban hagymát pirított, aztán lisztet tett bele, piros paprikát, babot, és állandóan keverte. Az igazi csemege nálunk a pattogatott kukorica volt. Azt mondta anyám, ha ugrálunk, jobban kipattog, és mi ugráltunk az öcsémmel. A főtt kukorica, a sült tök, az aszalt szilva és a gyümölcs is csemegének számított. Gyümölcsöt azt ettünk, ami nálunk vagy a nagyapánál termett. Nyáron bővebb volt a választék, földieper, meggy, szilva, nyári alma, körte. Télen anyám az első szoba szekrényének a tetején tárolta az almát, körtét és birsalmát, de csak azt vágta fel, ami pusztulni kezdett. Mindig olyan almát ettem, amelyen érezni lehetett a rothadást. A vacsora ebédmaradék vagy vajas kenyér, tejföl, túró, szalonna és kolbász. A kolbászt szerettem a legjobban, de azt csak akkor ehettük, ha már elfogyott a hurka, a svartli, a töpörtyű, és akkor is és csakis szalonna kíséretében. A füstölt szalonnát nem szerettem, nem tudtam megrágni, csak forgott a számban. A sült szalonnát viszont szerettem, mert ropogós és sós volt. Több-ször kértem anyámtól kolbászt, mert nagyon kívántam. Azt mondta mindig, hogy még nem jó. Nem értettem, miért pont akkor lesz jó minden évben, ha elfogy a hurka, a svartli és a töpörtyű. Egyszer úgy gondoltam, lesz, ami lesz, kipróbálom, jó-e már a kolbász? Isteni volt. Akkor elvettem az egész szálat, és a babaruhák közé rejtettem. Kolbászt ettem kolbásszal, mert kenyeret is csak a megszabott időben kaptam.

A vasárnapi ebédek húsleves, sült hús, rántott hús, töltött csirke, nyáron töltött paprika, télen töltött káposzta.

Válogatós voltam, nem szerettem a főzelékeket és a salátákat sem. Mégis köteles voltam megenni a megfelelő adagot. A levesben nem kedveltem a répát, a zöldség zöldjét. Azt mindig kiraktam a tányérom szélére. Közben vizet kértem, de leveshez soha nem ihattam. Vasárnaponként anyám azzal büntetett, hogy a süteményből nem ehettem este hat óráig. A főzeléket hányinger közepette nyeltem, majd kavargattam a tányérom oldalára, úgy kevesebbnek látszott a maradék. Mind meg kell enni!, figyelmeztetett anyám, ha meghagyod, mész térdepelni. A térdelés a hétköznapi büntetés volt. Megalázó a műhely bejáratánál kukoricán térdelni a sarokban, amikor a gyerekek hangját hallottam az utcán, ahogy szaladgáltak. Vajon a városi gyerekek térdelnek-e, gondolkoztam. Ha térdelnek is, biztos nem kukoricán. Már az is előny a számukra, mert a sima föld puhább, mint a kukorica. Mégis csak jobb a városi kislánynak, mint nekem. Csak ne jöjjön kuncsaft apámhoz, azon tűnődtem, miközben egyik térdemet próbáltam kissé felemelni a kukoricáról. De mindig jött valaki, és látta, milyen rossz kislánya van a Gyula bácsinak. Ha anyám úgy érezte, hogy már elég a térdelésből, csak úgy kelhettem fel, ha elmondtam a szöveget: Édes anyukám, bocsánatot kérek, soha többet nem leszek rossz. Rossz nem voltam és bocsánatot kérni nagyon nehezemre esett, csak végső esetben tettem, amikor már nagyon fájt a térdem a kukoricától.



* Részlet a készülő műből


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
A mozdulat varázsa

Artisjus Irodalmi Díjak

„Katkó hátborzongatóan jó volt!”

Vak Randi egy könyvvel

Kettős élet - vagy mégsem?

Bajza József 215 éve született

Sorsok írják a történelmet

Történelem és legenda az otthonkeresésről

Arató András - Képek majdnem szöveg nélkül

B. Ú. É. K.! 2019.

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu