Dátum: 2017. december 14. csütörtök    Mai névnap(ok): Szilárda


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

SZEPES ERIKA

SZEPES ERIKA

 

 

Új – palota – forradalom*

 

 

Az előtörténet

 

A lakótelep mint újfajta letelepedési-építészeti egység és fogalom egyben egy új társadalmi formáció térben meghatározott kerete is. A viszonylag kis helyen, egymás – talán túlontúli – közelségébe terelt emberek viselkedésmódja, egymáshoz való viszonya, beilleszkedése az adott – de nem választott – környezetbe az 1970-es évek elején új és izgalmas témát nyújtott a szociológusoknak. Többek nyilatkozata szerint első adataikat, elemzési példáikat Újpalotáról szerezték, mert ez a lakótelep különleges helyet foglalt el a korai panel-építkezések korában. Különlegeset, mert – ahogyan a négyszintes háztípus tervezője, Csorba Zoltán megjegyezte –„Az elhatározás, hogy egy szabad területre, gyakorlatilag szántóföldre felépítenek egy mesterséges várost, szinte páratlan a magyar építészet történetében”. Az újpalotai lakótelep helyének kijelölése (első megnevezése még „Páskomliget” volt), az építkezés megkezdése gyökeres változást hozott a hatvanas évek fővárosi lakásínségében. A Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának 1969. augusztus 6-i ülésén jóváhagyták a beruházási terveket, ezek szerint így festett számviszonyokban az elképzelt „telepített” városrész: 14105 lakás; 700 bölcsődei hely; 1400 óvodai hely; 140 tanterem; 2500 m2 alapterületű orvosi rendelő; 18340 m2 alapterületű kereskedelmi egység; 4900 m2 alapterületű kulturális egység. Mindezt a III. és IV. ötéves tervben kellett volna megvalósítani. A teljes beruházási összköltség az 1971-es számítások szerint 4,5 milliárd Ft-ot tett ki. A palotai építkezések már a végleges jóváhagyás előtt, 1968 novemberében elkezdődtek, és 1970 elején a panelek összeszereléséhez is hozzáfogtak. 1971 végéig Újpalotán 1310 lakás készült el. (Dr. Gecsényi Lajos: Várospolitika és városfejlesztés a főváros XV. kerületében)

Voltak tehát a tervek – és lett a megvalósítás. A kettő viszonyáról beszél Padisák Mihályné, aki 1968-tól a XV. kerületi Népművelési Csoport vezetője volt.

– Beosztásomnál fogva korán megismertem Újpalota tervét. A XV. kerület peremkerület, és egy peremkerület lakói mindig szegények voltak; nem volt véletlen, hogy a Tanácsköztársaság idején itt erős mozgolódások voltak; Babits is itt lakott, amikor szegény volt, József Attila is itt talált szerény szállást. A XV. kerületi Tanács el volt ragadtatva az 1964-es Minisztertanácsi Határozattól és az 1968-ra elkészült tervektől. A maketten és a tervrajzon látható volt minden, de mire túljutottunk a IV. és az V. ötéves terven, világossá vált, hogy a tervből mi nem valósul meg.

A Fő-térre, ahol ma szobor áll és ahol a két főútvonal összefut: kulturális központot terveztek. Ez hatalmas terület, lett volna rajta egy 1000 m2-es könyvtár, mozi, közművelődési és szolgáltató helyiségek. Ehelyett pártház épült, és az akkori előírások szerint a pártházba csak párttagok mehettek be. Nem tudtuk elérni, hogy önálló KISZ-szervezet jöjjön létre Újpalotán, vagy legalább egy KISZ-klub, ahová be lehetett volna menni a kultúrával. A lakók meg egyre többen lettek, mindenki idegennek érezte magát, hiszen egy tízemeletes sorházban többen laknak, mint egy faluban.

A Fővárosi Tanácsnál az volt a gyakorlat, hogy akkor adnak dotációt a kultúrára, ha van valamilyen közművelődési intézmény vagy könyvtár, akár csak 10 m2. Újpalotán nem épült semmi, hát dotáció sem jutott. Feladatát teljesíteni akaró népművelőnek ezt nagyon keserves volt megélni. Egy rákospalotai kollégámmal kitaláltuk a telephely nélküli közművelődés fogalmát, mivelhogy intézmény nem volt, a pártházakba bemenni nem lehetett, maradtak a terek. Jósszerencsém összehozott néhány emberrel, akiknek ugyanúgy járt az agyuk, mint nekem. Kicsalogatva az embereket a szabad terekre vetíteni kezdtünk a házfalakra, először a Frankovics úti felüljáró lábazatára, majd a Zsókavár utcai pártház oldalára. A lényeg az volt, hogy kimozdítsuk az embereket a lakásokból.

Külön történetünk van Kemény Henrikkel: őt a szó szoros értelmében a megsemmisítéstől kellett megmentenünk, mert a Népligetben letarolták a Bábszínházát – oda került a Planetárium –, és mi őriztük meg a Rákospalotai Múzeumban minden rekvizitumát, díszleteit, bábúit; tartott is nekünk néhány előadást Újpalotán a szabadtéri helyszíneken, majd később eljárt az óvodákba is.

Próbáltunk létezni, felszínen maradni és működni, olyannyira, hogy végül példaképévé váltunk annak, hogyan lehet munkaeszköz nélkül dolgozni. A 80-as években a vidéki városok (Miskolc, Debrecen, Kaposvár) számára is a mi utunkat jelölték ki: „Csináljátok úgy, mint Újpalota!” Így lett példa a szegénység.

Újpalota mind a mai napig szenvedi azt, hogy nem épültek olyan intézmények, amelyek 1969-ben a papíron és a maketten szerepeltek. És a Robinson-park sem valósult meg. Szemben az erdővel lett volna egy bekerített játszótér cölöpvárral, gerenda- és lánchíddal, sok izgalmas játékkal a gyerekeknek. Sok ötlet maradt papíron.

A 70-es évek második felében Szépvölgyi Zoltán volt a Fővárosi Tanács elnöke, ő adott engedélyt (valójában utasítást) arra, hogy a Fő-téren rendezzék a terepet, alakítsák ki az utakat, füvesítsenek és ültessenek fákat. Számunkra nyilvánvaló üzenet volt ez arra nézve, hogy egyhamar semmiféle közművelődési intézmény nem fog felépülni. A területrendezés 1 millió Ft-ba került, a Művelődési Központ ennek sokszorosa lett volna”.

A hivatásos népművelő megpróbálta kivédeni a lakótelepi életmódban mutatkozó, egyre súlyosbodó két problémát: a közösség hiányát és az elmagányosodás fenyegetését, amely szorosan összefügg a kultúra iránti, az adottságok alapján kielégíthetetlen igénnyel.

 

 

Magány és közösség

 

A lakótelepi lakásba költözést különféleképpen élték meg a különféle okokból ideköltözött emberek. Legtöbbjük számára újfajta közösség megteremtésének a lehetőségét jelentette a lakótársakkal való barátkozás. Az első beköltöző, Gugyella János így emlékezett: „Megszerveztük, hogy napi 2-3 családnál több ne költözzék egyszerre, hogy jobban lehessen segíteni. Hajdú László, a kerület jelenlegi polgármestere így fogalmazott: „Leghamarabb az ütvefúrón keresztül szövődtek barátságok: a házban csak egy volt, be kellett osztani. A közös öröm, hogy lakáshoz jutottunk, nagyon gyorsan barátságokat szült.”

Báthory Béla (a későbbi Újpalotaiak Baráti Egyesületének elnöke) másképpen emlékezik: „Én nem éreztem jónak a beköltözők közti szellemet; a zárt lépcsőházakban mindenki visszavonult a saját lakásába, és azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze a saját életét… Amikor később létrejött a házunkban a IV. számú Lakásszövetkezet, megválasztottak az elnökévé, attól kezdve mindenkit ismertem, közelebb kerültem a lakókhoz.”

A magányosság megélésével kapcsolatos gondokkal a kezdettől itt dolgozó Dr. Várfalvy Miklós, a lakótelep egyik orvosa is szembesült: „Az ideköltöztetett, idősebb emberek nehezen szokták meg a panelt, zártnak, szorongatónak érezték nem csak a régi, kertes házakkal szemben, hanem a belsőgangos-körfolyosós bérházakkal szemben is. Nehezen barátkoztak, nehezen bújtak ki a magukra zárt lakásokból, és mert nehezen jöttek ki, egyre magányosabbak lettek, komoly pszichés betegségek alakultak ki, súlyosabb formában pszichoszomatikus betegségekké fajultak. Nem volt ritka az öngyilkosság sem. Két különös esetről tudok: valaki kiugrott az ötödik emeletről és teljesen meggyógyult, egy másik a negyedikről tigrisbukfenccel ugrott ki – ő azonnal szörnyethalt. Később gyermekeiket kidobó, majd utánuk ugró anyákról hallottunk híreket. A magány késő öregkorban súlyos tüneteket produkál: feledékenységből kiégett lakásokról tudunk, olykor bent égett lakókkal… De nem találták helyüket kezdetben a fiatalok sem: nyaranta a parkok padjain gubbasztottak csoportosan, alig beszélve, télen az udvarlás különös módjaként a lépcsőházi radiátorokon üldögéltek szótlanul.”

Péterfi Ferenc, a lakótelep legelismertebb népművelője szociológus szemmel elemzi a helyzetet: „A lakótelep szociális viszonyai általában nagyon rosszak voltak. Sok volt a nagycsaládos és sok volt a csonkacsalád is. A lakók jó része munkáskolóniákból települt át, ott már összeszokott, szervezett közösségek voltak: Újpesten, Kispesten, Angyalföldön, Csepelen. Az ottani közösségek védettséget jelentettek ezeknek a hátrányos helyzetű családoknak, akik ezt a védettséget az új környezetben elveszítették. Segíteni kellett nekik, hogy megtalálják szociális szerepüket, meggyökeresedjenek az új talajban, kialakuljon lakótelepi identitásuk és alkalmazkodó képességük az új városrészhez, hogy sajátjuknak érezzék a telepet. Ehhez a puszta lakhatáson túl más területeket is kellett találni. Intézmény hiányában kerestük a szabad tereket: szabadtéri filmvetítéseket rendeztünk, szabadtéri komédia-előadásokra hívtuk meg az embereket; ezek mind alkalmat szolgáltattak a találkozásra.”

Egy 1980-as évek eleji Filmhíradó öt perces kisfilmben tudósított az akkori Újpalotáról. „A tizenötezer lakásból álló lakótelep a maga változó magasságú és színű házaival segít megteremteni a jó közérzetet; ehhez hozzájárul a sok növény. Szokás beszélni a betonrengeteg okozta elmagányosodásról, pedig léteznek közösségek itt is. A Zsókavár utca egyik házában közös hobby-műhelyt alakítottak ki az egyik közös helyiségben, ez aztán kibővült és négy ház karbantartó műhelyévé vált. Most már csak a szigetelések hiányoznak a tökéletes munkaterephez. A Frankovics Mihály utca egyik tetőtere alatt a szárítóhelyiségben gyerekszobát rendeztek be. A gyerekszoba létrehozásában, kialakításában részt vettek a szülők: kimeszelték, függönyöket varrtak az ablakokra. Papírgyűjtést hirdettek az egész ház lakóinak: 300 kg papír gyűlt össze, ezt eladták a MÉH-nek, és az árából játékokat vettek… Az elkészült gyerekszoba nagy segítség a szülőknek, mert esős időben nem kell a lakásban egyedül bezárva tartani a gyerekeket, ha vásárolni mennek, és szabadidőben sem csavarognak a gyerekek az utcákon. További két helyiséget alakítottak át, az egyikben ifjúsági szobát rendeztek be, a másikban idősek szobáját, ahol esténként kártyázni, sakkozni lehet.” (A szpíker kérdése költői: „Nem lett volna-e ésszerű az emberek közösségi igényeit eleve betervezni, és ilyen közös helyiségeket kiképezni a házakban?”)

Az a dokumentumfilm, amelyből fentebb Báthory Béla, Gugyella János, Hajdú László és Péterfi Ferenc nyilatkozatait idéztem, 1999-ben, Újpalota születésének 30. évfordulójára készült, és az Álom szocialista kivitelben beszédes címet kapta a Truman Capote regényéből készült film címének ironikus-önironikus kifacsarásával. Ám megnyilatkoztak ebben a dokumentumfilmben olyan lakosok is, akik a magány-elzár-kózás fenyegető réme ellen maguk is próbáltak tenni. Kerepesy-Kovács Endréné tanítónő: „Mi a Zsókavár utca 6-ba utolsóként költöztünk be, az emberek segítettek egymásnak a költözésben. Minthogy közös helyiségek, kultúrtermek a lakótelepen nem voltak, a házon belül kellett lehetőségeket keresni klubok kialakítására. Bicikli- és kocsitárolókat rendeztünk be. Pályázni lehetett ilyen közösségi létesítmények számára a Tanácshoz: ezen játékokat vettünk. A klubok lényege volt, hogy a gyerekek felügyelet alatt töltötték el a szabadidejüket. Nem csak pedagógusok voltak ott, akikkel korrepetálni lehetett, hanem szülők is. Megszerveztük a házimozi-szerű vetítéseket: lehetett filmvetítőt kölcsönözni, filmeket is… Szilveszterkor köszöntötték egymást az emberek: a lépcsőház felé megnyitották az ajtókat – az emeletek együtt ünnepeltek. A házak ablakából csillagszórókat repítettek ki: ez nagyon szép volt.”

Közösséget kulturális program keretében lehet legjobban összekovácsolni – ez volt az újpalotaiak legfőbb tapasztalata. Tehát: kultúrát csináltak.

 

 

Egy alulról jött kezdeményezés

 

Lakók és népművelők-művelődésszervezők elképzelései az idők során egyre közelítettek egymáshoz, amiként egyesült az a tapasztalat is, hogy a közösséget a kultúrán keresztül lehet a leginkább összefogni, de még jobb, ha az összefogásnak szervezett formáját hozzák létre. Péterfi Ferenc és társai emlékeznek az Álom szocialista kivitelben című dokumentumfilmben: „Valahogyan intézményesíteni akartuk a létező energiákat, elképzeléseinket, ezért szerettük volna megalapítani az Újpalotai Lakóhelypártoló Egyesületet. Nagyon naivnak kellett lennünk, ha azt hittük, ehhez elég néhány ember szándéka. Kezdetben volt egy 8-10 fős mag, ez később 30-40 emberre bővült. Beadtuk az egyesületalapító kérelmünket. A jog szerint, ha 30 napon belül nem válaszolnak, akkor nincs akadálya a megalakulásnak. Ez a 30 nap kellett a Belügyminisztériumnak ahhoz, hogy ellenőrizzék kérelmünket, nincs-e valaki ellen politikai kifogás. Valahogy úgy alakult, hogy a kérvény valahol elfeküdhetett, elfeledkeztek róla, nem válaszoltak 30 nap elmúltával sem, ezért mi úgy gondoltuk, hogy akkor megalakulhatunk.”

Báthory Béla: „1983-ban létrejött az Egyesület, de előzményei korábbra nyúlnak vissza. Néhányan, akik itt a telep kulturális és szociális ügyeivel foglalkoztak, így elsősorban Péterfi Ferenc, az Újpalotai Szabadidő Központ vezetője és a mellette felsorakozott társadalmi bizottság: Varsányi Gyula és Nógrádi Gábor újságírók, Gereben Ferenc művelődésszociológus és még mások, úgy gondolták, hogy az ’alvó lakótelepet’ fel kell rázni, testi táplálék mellett szellemivel is el kell látni. Létre akartak hozni egy egyesületet, amely az akkori vezetéssel, a pártszervezetekkel, helyi szervezetekkel együttműködve igyekezne megteremteni egy sokféle igényt kielégítő kulturális életet, pótolná a hiányzó kultúrházat és létesítményeit. Ezt 1982 tavaszától kezdték szervezni, majd 1983. június 2-re, csütörtökre meghirdettek egy nyilvános ülést, amelyen a helyi vezetőket Pataki Béla mint tanácselnök és Szabó István mint párttitkár képviselte. Az ülés nyitott volt, bárki bemehetett, én is így vetődtem oda. A teremben már belépéskor láttam, hogy az ülésrend előre jelzi a végkifejletet: a két részre osztott helyiség egyik felén ültek a helyi hatóságok vezetői és megbízottai (a tanács különféle osztályainak vezetői, a pártbizottság néhány embere, a kerületi pedagógus-szakszervezet képviselője és az MSZMP központi küldötte), a másik oldalon az ÜGY képviselői, azaz az egyesület alapításának szervezői… Varsányi Gyula, a Toronyhír szerkesztője és újságírója előadta az egyesület programját, amelyben kimondotta, hogy segíteni kívánják a tanácsot, a helyi pártszervezetet és a Hazafias Népfrontot a szélesebb körű lakossági programok megtervezésében és megszervezésében, valamint kifejezte azt a szándékot is, hogy a lakótelep arculatát tisztábbá, szebbé és lakhatóbbá akarják tenni. Akkor Szabó István párttitkár óriási dicsérettel kezdte a felszólalását; elmondta, hogy ’zseniálisak vagytok, gyerekek, fiatalos erő, pezsgő lendület, így kell ezt csinálni’, majd utána váratlan fordulattal így folytatta: ’igen de minek kelletek ehhez ti? Ezt mi mind, Tanács, Párt, Hazafias Népfront, megcsináljuk’. És elég egyértelműen hazaküldött minket. Akkor Padisák Mihály felszólalt, és kifejtette, hogy nyilván azért vannak ellene az egyesületnek, mert az ’alulról jövő szerveződés’, amit a felső vezetők nemigen szoktak kedvelni. Éjjel ½ 11-ig folyt a nagyon heves, vérre menő vita, amelynek eredményeképpen az egyesület létrehozását elhalasztották. Újra kezdődött a szerveződés, akkor hívtak engem mint új embert, hátha velem jobban megy. Jogászok álltak az ügy mellé, akik hangsúlyosan a tudomásunkra hozták, hogy az 1973-as Egyesülési Törvény szerint minden szervezet megalakítható, ha eléri a minimális 10 fős létszámot. Nekünk ennél valamivel több is volt. Minthogy a kerületi Hazafias Népfront is részt vett az elutasító ülésen, mi a fellebbezésünket eljuttattuk Pozsgay Imréhez is, akinek volt egy teljes délutánt betöltő műsora a Kossuth Rádióban, ahová betelefonáltunk. Pozsgay nyomatékosan kijelentette, hogy az egyesület betiltásához semmi joga nincs sem a helyi pártszervezetnek, sem a Hazafias Népfront helyi képviselőinek, sem a tanácsnak, és ő is hivatkozott az 1973-as Egyesülési Törvényre. Ha mi Pozsgaynak telefonáltunk, Szabó István feljelentette Varsányi Gyulát a Rádió vezetőségénél ellenzéki szervezkedés miatt, és levél ment az V. kerületi Pártbizottságnak is. Az ügy kivizsgálására összejöttek a Rádió részéről Vértes Éva és Mester Ákos, valamint a Rádió és a TV más vezetői. A vizsgálat eredménye az lett, hogy Varsányi Gyula az egyesített pártbizottsági fórum határozataként azt a pártfeladatot kapta, hogy alapítsa meg Újpalotán az Egyesületet. A kívánalom az volt, hogy az Egyesület vezető személyisége legyen kulcsember, egy idősebb, tapasztaltabb szakember, s minthogy nem kerülhető el az egyszemélyi felelősség kérdése sem, amit az elnöknek vállalnia kell, legyen az elnök Báthory Béla, azaz én. Végülis 1984. május 10-én 59 ember jelenlétével megalakult az Újpalotai Városvédő Egyesület. Ettől kezdve ott tettek be nekünk, ahol tudtak. Nem volt hely, ahol összejöhettünk volna, csak egy kis szobácska a Zsókavár utcai toronyház aljában, és arra kaptunk engedélyt, hogy minden héten pénteken az MSZMP Pártházban (a mai Közösségi Ház) ülésezhetünk. Találkozóink igazi szellemi izgalmat hoztak, indulatos viták, beszélgetések zajlottak vendégeinkkel, Makovecz Imrével, Nógrádi Gáborral, Csizmadia Imrével, Csete György építésszel (ő tervezte Pakson a sokat vitatott lakótelepi „tulipános házakat” – Sz.E.), Ferge Zsuzsával. De vendégünk volt a történész Szabó Miklós és Krausz Tamás is, valamint az a Mocsáry Csaba, aki elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem szakosító tagozatát, majd ezután pap lett, ma káplán Salgótarjánban. A gondunk továbbra is a helyiség volt; azt üzenték az Eötvös utcai pártszékházból, hogy a párt tulajdonában álló épületben pap nem tartózkodhat, így a szomszéd zöldséges kicsiny, de vendéglátó szomszédságában telepedtünk meg. S ha már másként nem tudtak kikezdeni minket, adóellenőrt küldtek a nyakunkra. Talált is valami hiányt, de minthogy abban az évben a Balatonvilágosi Kerületi Úttörőtábor egész hangosító berendezését én szolgáltattam, az ügyet elejtették. Járt nálunk továbbá Balczó András és Kósa Ferenc, Küldetés című filmjüket be is mutattuk. Nagyszabású rendezvénysorozatunk volt, amelyben a rendszerváltás előtti választásokkal kapcsolatban a magyar parlamentarizmus történetét tárgyaltuk és elemeztük.”

 

 

Egy civil szerveződés sorsa a demokráciában

 

A dokumentumfilm záró gondolatai, a riporter Kelemen Árpád témaindító kérdése:

– Mit hozott a rendszerváltás a lakótelep számára?

Hajdú László:

A változás már 1987-ben megkezdődött: ekkortól emelkedtek ugrásszerűen a rezsik, sokan költöztek olcsóbb lakásba, vagy vissza a régebbi, őskori viszonyok közé, ahonnan jöttek. Mások eladósodtak. 1990-től a rezsik emelkedését nem követték a családok jövedelmeinek emelkedései, közben viszont a lakások műszaki állaga romlott, tetőbeázások történtek, szigetelésekre, liftfelújításokra volt szükség. Ezek is mind növelték a már megemelkedett rezsit a közös költség emelésével.

Kerepesy-Kovács Endréné:

A klubhelyiségeket elvették tőlünk, és bérleti díjakért értékesítették.

Dr. Bodor Péter:

A rendszerváltás agyoncsapta, rövid idő alatt felszámolta az Egyesületet. A tagság a régi létszám töredékére csökkent, nagyon kevés új tag jött, baráti hívásra. Ami maradt, az évente egy-két egyesületi vacsora, néhány kirándulás. A vendégvárás és a rendezvények izgalma elmaradt, nagy személyiségek nem keresnek fel bennünket. A tartalmas, izgalmas beszélgetéseket jó tíz éve már profi politikusok csinálják, az emberek a politizálást ráhagyják a pártokra. Az egyesület tagjai, személyiségüktől függően, különböző pártokba léptek, ez szétrobbantotta a kohéziót, ugyanez megtörtént rokonoknál, barátoknál is.

Báthory Béla:

Az intellektuális programok helyett most már inkább a családias programokat szervezzük: Mikulás-ünnepségeket, bálokat, utazásokat – voltunk például Szlovéniában; egy gyermektábor is működött 5 évig az Egyesületen belül. A direkt politizálás helyett, ami az Egyesület egyik célja volt, efelé terelődött a munka.

Péterfi Ferenc:

A rendszerváltás óta másutt dolgozom, de itt lakom, úgyhogy kapcsolatom Újpalotával nem szűnt meg… Indult itt egy nagy akció, egy-másfél évig tartott: a célja az volt, hogy templomot létesítsünk, mert ez is egy olyan helyszín lett volna, amely összeköti az embereket, nem csak a vallásban, hanem a közös életben is. Másik tevékenységem még a Toronyhír-hez kötődő, ennek én voltam a második főszerkesztője, de ezt a feladatot a politika sandasága miatt nem bírtam tovább: mindenképpen be akart szüremkedni a nyílt politizálás. Az Újpalotai Szabadidő Központtal csak lakótársi minőségben van dolgom.

Gugyella János:

Az első beköltözők igen kis része maradt itt, nem számoltam pontosan utána, de úgy 30-50 % a régi lakó. Ezek jórészt azért maradtak, mert nem tehettek mást.

Molnár Miklós:

Az itt maradás oka abban is keresendő, hogy a lakások jók, szőnyegpadlóval, távfűtéssel, melegvízzel, mindennel. Bár ma volna még sok ilyen lakásépítési programunk!

Hajdú László:

A harminc év mérlege: ma 700 családnak nincs lakása a XV. kerületben. Jó lenne, ha épülne egy Újpalota II. Harminc évvel ezelőtt ez a lakótelep jó megoldás volt, ma, a mai tapasztalatainkkal, mást és másképpen építenénk, de akkor ez volt a maximum. A mai családoknak még ez a lehetőségük sincsen. A lakótelepen jelentősen átalakultak a tulajdonviszonyok: vegyes tulajdonúvá vált Újpalota. Ma 16500 lakás van saját tulajdonban, és csak 2500 a bérlakás. Csak azok nem vették meg – ez a 2500 család –, akik nem tudták kifizetni, de nekik a lakbérre sincs pénzük. A lakótelep 30. születésnapi ünnepségén elmondtam, hogy több mint 300 milliót kell ilyen családok támogatására és egyéb szociális támogatásokra kifizetnünk.

 

Péterfi Ferenc:

Igaz, hogy Újpalota felépült, intézmények létesültek rajta, fejlődés is van sok területen. De Újpalotát a lakók tették emberivé, lakhatóvá, ők teremtették meg azokat az emberi közösségeket, amelyek az életet az emberhez méltóvá teszik, nem a hatóságok.

 

 

Utóhang

 

Az Egyesület ügye kiszivárgott Újpalotáról, széles körben elterjedt. Először a Valóság című folyóirat 1984/1 számában tette közzé Nógrádi Gábor az ülés jegyzőkönyvének teljes szövegét, majd az ő ötlete és Marosi Gyula forgatókönyve alapján Mihályfi Imre rendezésében a Magyar Televízió játékfilmet készített a témából Egységben az erő címen 1986-ban.

Harmincegy éve élek Újpalotán. Nem szándékozom elköltözni. Barátaim mindig voltak, vannak, remélem, lesznek is. Telephely nélküli közösségi életünk színterei a parkok, sétautak, a piac és egyéb bevásárlóhelyek.  Nem vagyunk szervezettek, de összetartozónak érezzük magunkat. Nemrégiben egy nagyon kedves szomszédnőmet temettük. A ravatalozóban felfigyeltem egy különlegesen nagy és ízléses koszorúra. Fehér szalag fonta körül, a szalagon aranybetűs felirat: „Soha nem felejtünk. Kutyás barátaid.”



* Részlet az Újpalota – egy városrész regénye című készülő monográfiából


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Gyugyi László – Csenkey Éva – Hárs Éva: ZSOLNAY ARANYKORA

Óriáskeréken a megállíthatatlan Woody Allen

Zrínyi 1566

Házasságon innen, házasságon túl - felújítás vagy újrarendezés?

Ajándék ez a nap

Egyed Zoltán és Vámos Zoltán - fotókiállítása

Visszavonulás

Átadták a Magyar Teátrum Díjakat

Agárdy Gábor - “ikonok & festmények”

Rockenbauer Zoltán - Csinszka, a halandó múzsa

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu