Dátum: 2020. szeptember 24. csütörtök    Mai névnap(ok): Gellért, Mercédesz


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

POZSGAY IMRE

A költő haszna

   

   
   
   
ILLYÉS GYULÁRÓL SZÜLETÉSÉNEK
SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN

   
   
   Ugyanolyan elfogódottsággal kezdek hozzá ehhez az íráshoz, amilyen elfogódott voltam, amikor az első személyes találkozásra készültem Illyés Gyulával. Ezt a találkozót Csoóri Sándor készítette elő, szervezte meg. Olyan volt, mint egy diplomáciai esemény. „A haza nagy fia fogadja az ország egyik ígéretes politikusát.” Nekem akkor ironikusan ilyesmi motoszkált az agyamban. Reméltem, hogy legalább a várakozásnak, a készülődésnek a szikrája ott van a lelkében vendéglátómnak is.
   Sokáig laktunk a Vérhalom utcában, így aztán az ő házukat is gyakran láttuk sétáinkon a közeli Józsefhegyi utcában. Tudtam azt is, hogy tőlük belátni Kádár udvarába. Ezt egyébként soha nem mulasztotta el megjegyezni, ha lakóhelyéről beszélt. Kakasszóra ébredek, szokta mondani. Kádár tyúkokat tartott Cserje utcai kertjében.
   Csoórival együtt érkeztünk. Csöngetésünkre Illyés jött ki a kertkapuhoz ajtót nyitni. Ránéztem, kezet fogtunk. Egy szempillantás alatt felmértem, hogy szemernyi sincs benne abból a feszült várakozásból, amellyel én készültem erre a kézfogásra. Ugyan, miért is lett volna? Bármekkora volt a politikai rangom, ki voltam én hozzá képest!
   Befelé menet Csoóri néhány évődő, ugrató szóval tette bensőségesebbé a légkört: hoztam egy hódoló lovagot a nagy fejedelemnek. Évődés, ugratás volt a szándék, de azt gondoltam, ezek helyükön való szavak. Lefelé mentünk, én mégis úgy éreztem, emelkedem. Ez nem az áhítattól volt, hanem attól, hogy magamhoz tértem. Elszállt belőlem a görcsös igyekezet, hogy megfeleljek Illyés Gyulának. Gondoltam, ő már nagyon régóta megfelel nekem. Ha igazán kíváncsi rám, megismerhet és én is megfelelhetek neki. Elvégre, nem író-olvasó találkozóra jöttem. Ennél a gondolatnál egy kis hetyke kivagyiság ágaskodott bennem: lásson már másféle politikust is, mint amilyenekkel eddig dolga volt.
   Nekem akkor már jó hírem volt a magyar közéletben. Ez a hetvenes évek eleje. Sokan ismerhettek a televízióból, rádióból, újságokból. Amolyan csodabogár voltam a pesti értelmiség szemében. Egy politikus, aki tud beszélni. Egyeztetni az állítmányt az alannyal. Tudja, hol, milyen vonatkozó névmást kell használni. Ismeri a mondatszerkesztés és a hangsúlyozás szabályait. Mondanivalója és szóhasználata elüt a pártzsargontól, kilép a liturgikus és kanonizált szövegek kereteiből. Sokfelé hívtak zsűrikbe a tudományos diákköri konferenciáktól a filmszemlékig.
   Mindezekről némi tudomása lehetett Illyésnek, különben miért lett volna rám kíváncsi. – Látom, könnyen idetaláltál – mondja. Nem csoda, hiszen járatos ember a kísérőd – mutat rá Csoórira. De hát majdnem szomszédok vagyunk. Ahhoz képest nagyon sokat késett ez a vizit. – Vizit! Bennem csak ez a szó ragadt meg. Arra gondolni sem mertem, hogy a – sokat késett – azt jelenti: hogy már hiányoztam. Vizit. Persze, az illemtan szabályai szerint a környékre vagy a szomszédságba később települőknek kötelessége rövid, bemutatkozó látogatásra bejelentkezni az „őslakosságnál”. No de ide én nem jelentkeztem, engem ide hívtak. Akkor ez megint amolyan évődésféle lenne? Avagy a mai találkozó időhatárainak finom kijelölése?
   Meglátjuk. Ezen aztán nem nagyon gyötörtem magam. Ma úgysem az illemszabályoké lesz az elsőség, sejtettem. – Maga meg miért ragyog úgy, fordult Csoórihoz. Vonja vissza diadalmas mosolyát! Úgy néz ki, mint a jó vadász, aki büszkén hozza ajándékba zsákmányát öreg barátjának. Nekem most mit hozott? Őzet vagy fácánt? Egy jómaradat – vágott vissza Csoóri. De vigyázzon! – óvatosan kell kopasztani. Érzékeny a bőre.
   Hamar rájöttem, hogy ez a csipkelődő magázás kettőjük között a bensőséges közelség, a barátság jele. Rémlik, hogy ezeket a csipkelődve ugrató szavakat más helyzetekben is használta kettejük viszonyában. Illyés engem az első pillanatban tegezve szólított meg, anélkül, hogy a leereszkedésnek a legcsekélyebb jelét felfedezhettem volna benne. Ettől kezdve tegeződtünk, ahogy urak között szokás.
   Húsz-harminc lépés volt, meg-megállva a kaputól az út a ház bejáratáig. A két otthonosan mozgó bennfentes e rövid úton önkéntelenül adta magát. Éreztem, hogy nekem játsszák magukat és egy kicsit velem is játszanak. Bennem ösztönös óvatosságom működött. Vigyázni minden szóra. Nem leégni, felsülni az első percekben. Aztán kapaszkodhatom, míg kivergődöm a veremből. Nem is igen szóltam, csak jó képet vágva jeleztem, hogy nekem is tetszik, ami most történik.
   A házba érve, néhány lépcsőfokon felemelkedve, Illyés – később oly sokszor látott – otthonában voltunk. Flóra várt bennünket. Most láttam először közelről, a maga valójában az élő legendát. Meghatódtam, elérzékenyültem. Valahogy úgy, mint amikor a Louvre-ban a Mona Lisával találkoztam. Zavart ez az érzés. Gyengeségnek tartom az érzéseimet kimutatni. Gyorsan a cselekvésbe menekültem. Elkezdtem kicsomagolni a virágot – ekkor még az ügyetlenkedés is kapóra jött –, átadtam a csokrot Flórának. – Hol a bor? Mit akarnak inni az urak? – huncutkodott Illyés. – De már én is észnél voltam: majd ha vacsorára jövünk, akkor jön a bor is, replikáztam. Láttam, ez tetszik neki. – Hallotta, Flóra? Ha ma békével búcsúzunk, ne felejtse ezeket a szavakat.
   Így jutottunk el a visszaemlékezők által oly sokszor leírt helyiségbe, amelynek máig nem tudok nevet adni. Lehetett nappali, társalgó, szalon vagy egyszerűen csak nagyszoba. Akik erről a helyről csak modorosan, fennkölt áhítattal tudnak írni, nevezték már szentélynek, templomnak vagy akárminek. De az bizonyos, hogy tömjénillatot én ott soha nem éreztem. Tágas, jó ízléssel berendezett kedves hely volt.
   A feleségem gyakran mondja, hogy rossz a megfigyelőképességem. Igaza van. Megtapasztalta. De ez csak a tárgyi környezetre vonatkozik. Ha valahol új helyen megfordulok, nem tudom felidézni, mit láttam. Talán még otthon is elbuknék ezen a vizsgán. A tárgyakat csak céljuk szerint tudom követni. Ismerem a helyét a tollamnak, az írószereknek. Tudom, hogy arácsi műhelyemben hol keressem a fűrészt, a gyalut, a fúrót vagy a metszőollót. Vagy melyik polcon találom a megkívánt könyvet.
   Nem vagyok viszont bajban, ha arról kell beszámolnom, kivel, milyen emberekkel találkoztam, mit hallottam, mit gondoltak, magam mit gondoltam, mondtam. Számomra az a lényeg, hogy mi történik és nem az, hogy hol. Itt megállok egy pillanatra, helyesbíteni előbbi, elnagyolt kijelentésemet. Ebben a történetben nagyon fontos a helyszín. Illyéséknél voltunk. De hogy milyen terítő volt az asztalon, arra már másnap sem emlékeztem volna, nemhogy ma. – Sebaj, látszik, hogy magyarázkodásra kényszerültem és belebonyolódtam. Hát csak röviden: nem tagadom, hogy irodalmi ábrázolásban megvan a szerepe a részletek leírásának, ha azoknak esztétikai funkciójuk van. Csak ámulok, amikor Balzacnál ötven oldalon át olvashattam egy nyomda leírását, berendezését, működését. Vagy éppen Illyésnél A puszták népében egy cselédház vagy az uradalmi bognárműhely leírását, avagy a Petőfiben a segesvári csatatéren a kukoricást. De hát ez a művészet. Csak azt akartam mondani, hogy erre én alkalmatlan vagyok. Egy politikus visszaemlékezéseiben ez a hiány megbocsátható.
   Jó tihanyi borral, friss pogácsával és gondolatokkal táplált beszélgetésünk alaposan túllépte az első vizit illendő határait. Flóra a jólétünkről való gondoskodás mellett szerét ejtette a család bemutatásának is. Bejött néhány percre Ika a férjével, Kodolányi Gyulával. Az unokák is átviharzottak a szobán, aztán zavartalanul folytattuk beszélgetésünket.
   Kezdetben Illyés engem beszéltetett. Nyilván, neki volt pótolnivalója velem. Én őt ismerhettem egész életműve alapján. Készültem is becsületesen. Napokkal előtte felidéztem olvasmányaimat. Hézagos volt a sor. Nem mondhattam, hogy minden eddig megjelent művét olvastam, de azt igen, hogy sokkal többet, mint művelt kortársaim. Én egyébként sem a műveltségért szoktam olvasni. Csakis azt vettem kézbe, ami érdekelt, meg azt, amit tudni akartam. Ezzel nem a műveltséget szóltam le, hanem arról beszéltem véleményem szerint, hogy hogyan érdemes műveltnek lenni. Nekem ebben szerencsém volt és jó iskoláim voltak. Olvasó parasztok családjából indultam, az iskoláim pedig megtanítottak, hogyan lehet találkozni a jó művekkel. Illyés nekem elébem jött. S ebben is szerencsém volt. Művei közül elsőként A puszták népébe botlottam. Ha akkori – tizenhat, tizenhét éves lehettem – gyengébb felkészültségemmel előbb a verseivel találkozom, talán a fárasztó megpróbáltatás hatására félreteszem s nagy kerülővel, nagyon sokára kezdek belemerülni Illyés munkáiba. De mint mondtam, A puszták népével kezdtem, s annak elolvasása hajtott további Illyés-olvasásba.
   A puszták népének első lapjain kiderült, hogy ez a könyv róla, az én világomról szól. Parasztok voltunk ugyan, öntudatosak és szegényen is magabiztosak, de családomban közeli rokonok élték a cselédsorsot. Gyerekkoromban magam is gyakran megfordultam náluk. Szorultságukban is örültek a rokongyerekek látogatásának. Már csak azért is, mert úgy nekik is joguk volt viszonyozni a látogatást, megjelenni a falusi rokonoknál. A viszonzás becsületbeli ügy volt. A puszták nevét, ahol megfordultam, még ma is fel tudom idézni: Alsótekeres, Világos, Belsőbáránd, Csirip, Soponya, Gamá-sza.
   A műfajok határaival nem voltam tisztában. A puszták népét mint regényes olvasmányt faltam. Akkor már túl voltam a Háború és békén, a Nyomorultakon; réges rég túl Petőfin, Arany Jánoson, Jókai legnevezetesebb regényein. Éppen akkor tettem le Móricz Zsigmond Erdélyét, amikor tanári ajánlásra elém került A puszták népe.
   Ekkora meglepetést addig nekem könyv nem szerzett. Mint mondtam, magamra és az én világomra ismertem benne. Közeli, ismerős helységnevek alig húsz-harminc kilométerre attól a falutól, Balatonbozsoktól, ahol fölnőttem, gyerekkoromat töltöttem. Szívdobogtató volt nyomtatott írásban látni: Rácegres, Fürged, Cece, Simontornya, Ozora. Olvasni a miénkkel azonos mezőföldi, hegyháti, dombsági tájnyelvi szavakat, kifejezéseket. Ma is sorjáznak elő: ösztöke, bókony, kisafa, szodé… Ami igazán mellbevágó volt, megmutatta, mit látott valójában a pusztákat bejáró vaksi kisgyerek. Innen már tudatos ifjúként újra megéltem, amit gyerekként homályosan láttam. Ez a könyv nagy lecke volt társadalmi igazságérzetem megerősödéséhez.
   Később kezembe került Babits írása A puszták népéről. Ott olvastam a következő sorokat: „S most Illyés Gyula arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. – Sőt majdnem rabszolga.”
   Kodolányi János Babits Mihály felismerését kiegészíti egy még döbbenetesebb felfedezéssel: „Számomra, aki ismerem a dunántúli puszták népének életét, sokkal meglepőbb a nemismerésnek ez a mértéke, mint maga az élet, melyet Illyés könyve feltár. Hát lehetséges, hogy az a társadalmi osztály, mely »államalkotónak« nevezi magát…, nem látja, nem érti és nem ismeri tulajdon szolgáinak életét?”
   Illyéshez látogatóba készülve A puszták népénél időztem legtovább, személyes okokból is. De nem kisebb átéléssel idéztem fel magamban a Petőfit, a Beatrice apródjait, a Charon ladikjánt. Már csak A puszták népe miatt is tovább időztem az Ebéd a kastélyban című művénél. Csodálatos írás az empátiáról, a beleérzésről. Sokak szerint leszámolás ez a könyv egy történelmi osztállyal, a puszták népének rabtartóival. De hát erre Illyésnek nincs szüksége. A leszámolást, vissza nem fordítható módon elvégezte a történelem. Ami pedig itt maradt, az ellen meg tovább kell küzdeni – sugallja. Ez a szolgalelkűség.
   Persze, hogy elém kívánkoztak drámái: a Fáklyaláng, a Kegyenc, a Különc, a Tiszták és a többi. A legszebb versek, amelyeket ő maga is a legtöbbre tartott, természetesen köztük volt a Bartók. Vizsgalázban égtem, mintha szigorlatra készültem volna az Illyés Gyula című tárgyból. Biztos vagyok benne, hogy jeles osztályzatot kaptam volna, ha sor kerül erre az egzámenre. De a vizsga elmaradt. Egész délután, míg együtt voltunk, szóba se került egyetlen Illyés-mű sem. Ezt nem csalódottan mondom. Nem hiába töltöttem megelőző napjaimat Illyés „tanulmányokkal”. Beszélgetésünk gondolatait kimondatlanul is ez a hatalmas életmű irányította. Tudtuk, miről beszélünk.
   Az első személyes találkozás hangulata, a kölcsönös kíváncsiság és tapintat folyatatást ígért. Jöttek a vacsorameghívások és a jó társaságok. Csoóri Sándor mindig ott volt. Találkoztam náluk Nagy Lászlóval, Kodály Zoltánnéval, Kósa Ferenccel, Domokos Mátyással, Juhász Ferenccel. Feltűnt, hogy Aczélt a Józsefhegyi utcában soha nem láttam. Illyés bizonyára értesült a köztünk lévő feszültségről, kezdődő ellentétről. Vitánkat nem akarta bevinni otthonába.
   Egyszer voltunk együtt Aczéllal és Illyéssel közös társaságban, Juhász Ferencéknél a Mandula utcában. A vendégek között emlékszem még Illés Endrére. Az asszonyokat nem hívták. Illyés Gyula Flóra szelíd felügyelete nélkül mind indulatosabb lett, és Aczéllal a három „T”-ről meg a színházi közállapotokról úgy összecsapott, ahogy mondani szokták, hogy megállt a kés a levegőben. Én ebből a viadalból kimaradtam, és kajánul figyeltem a házigazda és Illés Endre kínlódását, hiábavaló erőfeszítését a békeszerzésre, az indulatok csillapítására. Ez a helyzet merőben új és meglepő volt számomra. Nem becsültem túl a jelenetet. Messzemenő következtetéseket nem vontam le belőle, de azt észrevettem, hogy a két „szövetséges” kapcsolata elhidegült. Majd a Szellem és erőszak című Illyés-könyv betiltása és zúzdába küldése után véglegesen elromlott.
   Hogy mit kedvelt bennem Illyés, azt sejtem. Politikusokkal akadt dolga elég. Kapott ezért megrovást, megszólást bőven. Főleg azoktól, akik nem értették szándékait, céljait vagy nem értettek egyet ezekkel a célokkal. Minden alkalmazkodása, megalkuvása önfeláldozás volt népéért, nemzetéért. Ma már tudhatja, aki akarja, hogy a megalkuvások látszatával óriási hasznot zsebelt be annak az ügynek a javára, amelyért egy életen át lankadatlanul küzdött. A nemzet, a magyarság sorskérdéseit legpontosabban ő fogalmazta meg. A megoldásukért elhatározott stratégiához a harcmodort is ő választotta meg. Aki ismeri a kort, melyben élt, melyben éltünk, megérti ezt is.
   Bennem azt becsülte, hogy nem akartam meghódítani és bokrétaként kitűzni a szövetségi politika kalapjára. Hamar felfedezte, hogy ő hódított meg engem. Nem játszotta el harmincegy éves korkülönbségével, óriási tehetségével és tekintélyével az iskolamestert. Türelmes volt még vitáinkban is, amikor pedig makacs téveszméim kihozhatták volna a sodrából. Csodáltam benne az erőt, amellyel a szociális nyavalyáink talaján termett népi irodalom képviselőit a nemzet gondjaira, nyavalyáira átirányította. De még nagyobb erő kellett ahhoz, hogy elhessegesse a hamis dilemmát: népi vagy nemzeti. Soha nem feledkezett meg arról, hogy honnan indult. Pályájának íve Ozora és Párizs – Párizs és Ozora között feszült. De bármelyik irányba közlekedett ezen a pályán, maradt az a plebejus, aki Rácegresről indult. Ezért aztán, ha nemzetet mondott, olyan világra gondolt, amelyben soha többé nem lehet, nem kell megírni A puszták népét. Oka vesztett legyen s tűnjön el az a világ is, amely szemrebbenés nélkül tudta nézni a puszták népének nemzet alatti, nyomorúságos életét.
   Jó érzéssel írtam, méltatlanságom tudatában e gyarló sorokat. Eredetünk, a közös táj és a közös plebejus sors, az együtt töltött emlékezetes órák adtak bátorságot ehhez az íráshoz. Borsos Miklós szemérmes sorai jutnak eszembe, aki azt írta Illyésről szólva, hogy a tolakodó önteltség nevezi magát oly könnyen barátnak. Kellő önbecsüléssel, de pontos arányérzékkel gondolok arra, hogy ilyen öntelt tolakodás soha nem kísértett meg. Elég jutalom nekem a sorstól, hogy találkozhattam vele, és jó ügyekben néha együtt cselekedhettünk.
   Egy fontoskodó irodalomtanár a kilencvenes évek elején azt találta mondani, hogy a rendszerváltás után lesz egy kis gondja az irodalomtörténetnek, hová helyezze el Illyést. Ettől a gondjuktól Illyés megszabadította az irodalomtörténészeket. Elhelyezkedett ő maga a súlyával, summájával a neki való helyen. A XX. századi magyar géniuszok tablóján ott látható az első sorban olyan óriások között, mint Ady, Móricz, József Attila, Németh László, Bartók, Kodály.
   Abban bizonyos vagyok, hogy kurzusköltőt nem lehet belőle csinálni. Nem írt le olyan szavakat, amelyeket pártlobogókra lehet tűzni. Így aztán Illyés marad mindannyiunké.

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
A Hazám-díj Kuratóriumának nyilatkozata

Hajós Trianoni Emléktúra

Az ember tragédiája 2.0

A Békéscsabai Napsugár Bábszínház 2020/2021-es évada

„ Távoli üzenet”

Déri Miklós fotóművész kiállítása

Átadták az első Heller Ágnes-díjat

Hajós Trianoni Emléktúra - START

Darvay Nagy Adrienne - Szín játék

MGP - Coming out

Sajtószemle
Enciklopédia
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól