Dátum: 2019. szeptember 19. csütörtök    Mai névnap(ok): Vilhelmina


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Mirelit forradalom à la France
A francia képviselőház április 12-én, szerdán kivette a foglalkoztatási törvényből azt a bekezdést, amely miatt két hónapon át milliók tüntettek Franciaországban, és az állami egyetemek felében sztrájkok miatt szétzilálódott a tanítás. A képviselők 151:93 arányban megszavazták, hogy a pályakezdők alkalmazását állami támogatásokkal fogják ösztönözni... Párizsi levél a Konformista forradalmár tollából.
2005. novemberében egyszer már felbolydult Párizs. Lángba borultak a külvárosokban parkoló autók. Sárközy (sic) belügyminiszter pedig boldogan hívta össze a válságstábot, vezényelte rohamrendőreit vagy éppen kijárási tilalmat rendelt el. Ám a TV5 Monde tévécsatorna lelki nyugalmát semmi sem borzolhatta fel. Miközben a német RTL, a CNN vagy a BBC adását megszakítva a párizsi eseményekről adott folyamatosan információkat, a TV5 rendületlenül adta a „Tapis rouge”, vagyis a Vörös szőnyeg című szórakoztató műsorát. Számomra ez a francia társadalom hozzáállását szimbolizálta. Ám amikor márciusban a megmozdulások Párizs belvárosában, tradicionálisan a diáknegyedben ütötték fel a fejüket, talán az átlag franciák is egy cseppet izgatottabbá váltak. Ők, akik azt mondják: „Ebben az országban már mindent lehet! Ez az őrültek országa…” Pedig szerintem Marx unokái és a Coca Cola gyermekei józanabbak, mint bármely generáció ezelőtt. Che Guevara szavait („Legyünk realisták, a lehetetlen nem létezik!”) még ha olvassák sem értik. De akkor mit akar az egyetemisták kora tavaszi forradalma?

Simone de Beauvoir, Jean-Paul Sartre és Che Guevara
 

A Saint-Michel sugárúton itt is, ott is barikádok, egymásra hányt székek keverednek a rendőrkordon vas kerítéseivel. A városon végig hullámzó tömeg. Így megy ez már napok óta. A Gare de Lyonnál ezer ember tűntetett, háromszáz főt letartóztattak. Próbálok elvegyülni a tömegben, beszélgetni, szóba elegyedni, de nem nagyon hajlandók harcos-társaim a beszélgetésre. Mind jól el van magával. Olvastam egyszer, hogy ’68 a beszéd forradalma volt, hogy végre mindenki szóba állt egymással, szomszédok, munkatársak, emberek a metrón vagy a kocsmában. Hát ez úgy tűnik, nem az…

1968. májusa
 


Hatalmas táblákat visznek, lepedőket lengetnek, amelyen a CPE (Contrat Premiere Embauche – Első Foglalkoztatási Szerződés) módosítását követelik. Ugyanis a kormány – abbéli nehezen érthető szándékával, hogy csökkentse a munkanélküliséget- úgy döntött, lehetővé teszi a munkaadók számára, hogy a 26 éven aluliak első munkaszerződését 2 éven belül, bármikor, indoklás nélkül felbonthassa. (Egy jobb oldali ismerősöm, egyetértve a döntéssel, így kommentálta: „Nagyon helyes. Így, aki nem dolgozik jól, azt elbocsátják és át kell, hogy adja a helyét a jobbaknak. Ezek nem akarnak minőséget produkálni, csak a munkát akarnak…” „Persze, - vitatkoztam vele,- ha a szerződés indoklás nélkül felbontható, ki garantálja, hogy minőségi okok miatt kerül rá sor?")

2006. márciusa
 


Közben sodródom a tömeggel, amelynek útját rendőrkordon állja. Egy lány mosolyogva virágot nyújt egy rohamrendőrnek, engem megmosolyogtat ez a parafrázis. Mintha az a jól elkoptatott mondat kísérné: „Ne háborúzz, szeretkezz!”- Na, de ez utóbbira ki a fenét kell manapság bíztatni? (Igaz, szigorúan óvszerrel, mert közben itt az AIDS és ezt a franciák komolyan veszik.) ’68 elérte a maga, ha nem is politikai, de életmód forradalmát. A miniszoknya, a beat és a rock, Sartre és Guevara megtette a hatását és felszabadította a franciákat (és nemcsak franciákat) elsősorban saját önelnyomásuk alól. A tudattalan szelleme szépen kiszabadult a palackból, hogy lassan már csak -(t)alan-t van, tudat nincs sehol. Azt hiszem, sokkal eredetibb volt ’68-ban néhány ifjú apáca tarisznyáján ugyan ez a felirat, (talán, mert angolul volt, nem értették tisztán), amint ezt egy korabeli élménybeszámolóban olvastam, mint itt, 2006-ban a rendőröknek átnyújtott virág.
Na, nem is hagyják magukat, szikla szilárdan merednek szembe a tömeggel. A tömeg egy része így a Sorbonne felé veszi útját. Velük tartok.

Az egyetem bejáratához közeledve észre veszem Julie-t, akivel néhány napja barátkoztam össze. Művészettörténetre jár. Együtt lépünk az egyetem épületébe. A nagyelőadóban már alig van hely, így hát e földön meg a lépcsőn ülünk. Várunk. Valakire… Jó lenne, ha egy Sartre vagy egy Cohn-Bendit típusú figura jönne. (De Sartre már 26 éve a Montparnasse temetőben nyugszik, Cohn-Bendit meg az Európa Parlamentben.) Ők ketten 1968. május 22-én találkoztak egymással. Beszélgetésüket a Le Nouvel Observateur közölte. „Az önök akciójában az az érdekes – mondta Sartre – hogy hatalommal ruházza fel a képzeletet. Az önök fantáziája is véges, mint mindenkié, de több ötletük van, mint az idősebbeknek. (…) Valami olyasmi szabadult fel önökben, ami meglep, ami felráz, ami mindazt elveti, ami kialakította társadalmunk mai képét.” A Rádió-Luxemburgnak pedig így nyilatkozott: „Ezek a fiatalok nem kérnek abból a jövőből, amely az apáikra vár, vagyis miránk. Egy olyan jövőből, ami azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk, kimerültek, fáradtak, hogy a tökéletes engedelmesség kiszívta minden erőnket, és tökéletes áldozatai leszünk egy zárt rendszernek… Bármilyen legyen is a rezsim, az erőszak az egyetlen eszköze a diákoknak, akik még nem léptek be és nem is akarnak belépni abba a rendszerbe, amelyet apáik készítettek nekik.” (Anne Cohen-Solal: Sartre – 1905-1980, Európa Könyvkiadó, Budapest- 2001, p 737 ) Talán éppen ez volt az az előadó, ahol ’68-ban óriási tömeg előtt Sartre beszélt. Az írók, többek között Marguarite Duras vagy Simone de Beauvoir a Kulturális Agitáció Központjában gyülekeztek az egyetem falain belül. Mindenki ott volt, aki a társadalom tudatát így vagy úgy formálta akkoriban.

Sartre sírja Montparnasse temetőben
 


Most viszont, mintha a francia értelmiség távol tartaná magát mindettől. Vagy csak egyszerűen nem hisznek abban, hogy valódi hatást gyakorolhatnak az őket körülvevő társadalomra. Aki ma elismert értelmiségiként jól megél az V. Francia Köztársaságban, annak vajon van-e és milyen víziója van a tömegekről? Mert könnyebb az elefántcsont-toronyból szemlélve az eseményeket, a társadalmi folyamatokat, tanulmányt írni róluk, mint részt venni bennük. És vajon van-e ma olyan intellektuel, akit a tömeg ismer és elismer?

1968. májusa
 


Hamarosan fiatalok egy csoportja lép a pulpitusra. A hallgatói önkormányzat vezetői. Elmondják, hogy több francia nagyvárosban is csatlakoztak a párizsiakhoz. Megtudjuk, hogy Villepin nem hajlandó az első munkavállalásra vonatkozó újsütetű, ám máris odakozmált törvény visszavonására. Újabb tűntetésre adják ki a jelszót. Többen bekiabálnak, látszat vagy valódi kérdéseket tesznek fel. Mi a lépcsőn feszengünk tovább, közben csatlakozott hozzánk Laurent, aki történelem-szakos és Amélie, aki joghallgató is. Egyre nagyobb az alapzaj, külön csoportok alakulnak és mint egy szombat délutáni pikniken egymás közt folytatják a beszélgetést. Az önkormányzat képviselői viszont kitartásra szólítanak fel, a fiatalok pedig kitartanak. Fantasztikus a szervezés. Engem tulajdonképpen mindig lenyűgözött, hogy a franciák, hogy tudják pillanatok alatt megszervezni a különféle megmozdulásokat és hogy képesek aktivizálni annyi embert. Legelőször valamikor a kilencvenes évek elején szembesültem ezzel. Ösztöndíjjal voltam Párizsban, amikor egy derűs őszi szerda reggelen, a történelem-szakos hallgatók nem fértek be abba az előadóba, ahol egy ismert és elismert professzorasszony tartott előadást. Negyed óra múlva már a Sorbonne udvarán szervezkedtek, petíciót írtak a rektorhoz, tiltakozván, hogy a befizetet tandíj fejében nem kapták meg a megfelelő szolgáltatást. Legközelebb az egyetem biztosítson nagyobb előadót! Én meg csak néztem tátott szájjal, mert itthon egyetemi emlékeim szerint mindenki örült volna, ha önhibáján kívül kiszorul egy-egy előadásról!

2006. április 4.
 


Ezt a tűntetés-sorozatot is épp ilyen jól szervezték, de valahogy mégis arctalanokká váltak a megmozdulás értelmi szerzői. 1968-ban a fiatalok mozgalma nem maradt egyedül. Szellemi vezetőik jól láthatóan megmutatkoztak. A május 10-i Le Monde-ban egy, a diákokat támogató kiáltvány-szerű írás jelent meg, Sartre, Klossowski, Lacan, Lefebre, Nadeau, Blanchot, Groz aláírásával. Aztán hamarosan a munkás- és kommunista pártok is csatlakoztak. Igaz, a munkás-szakszervezetek és a pártok most sem hagyják magukra a fiatalokat. Április 4.-én 3 millióan tűntettek az országban. Ám mégis, hol van ez a franciák legendás májusi forradalmától? A fiatalok többnyire fáradtak és rosszkedvűek, az idő sem jó, a korai párizsi tavasz még elég hűvös és esős. Sárközyből (sic), a magyar származású belügyminiszterből mindenkinek elege van. Ő az, aki mindent megtesz, hogy erejét, az erős francia rendőrséget bármikor felvonultassa, hogy meggyőzze a lakosságot saját rátermettségéről a jövő évi elnökválasztások előtt. Egyes hangok szerint a tavaly novemberi külvárosi tüntetéseket is ő provokálta. Amikor a bevándorlók lakta külvárosokban aztán végre lángoltak az autók, erős kézzel teremthetett rendet. De ez a rend csak látszat. 1968-ban a diákok egy új világot akartak a De Gaulle-ista Franciaországban. De álmaiktól és vágyaiktól megittasodva nem látták, hogy a mára elmélyült problémák, mint pl. a munkanélküliség már akkor kezdtek generálódni a társadalomban. Abban a társadalomban, amelynek a háború utáni pangó munkaerőpiacon szüksége volt a bevándorlók kétkezi munkájára. Ám a háborút követő demográfiai robbanás hatásaival nem számoltak. Már pedig ez a generáció az, aki a ’68-as forradalom főszereplője lett. Számukra épült az elit Sorbonne-t kiegészítendő nanterre-i egyetemkomplexum, ahova az új generáció egyetemistáit száműzték. Nem véletlen tehát, hogy a ’68-as felkelés, igaz számos előzmény után és egy meglehetősen hidegháborúsnak nevezhető politikai környezetben, de itt robbant ki, ebben az egyetemi „gettóban”. Ahogy ezt Robert Merle, - aki ’68-ban épp a nanterre-i egyetem professzora volt – jól ábrázolta az Üvegfal mögött című regényében. Ezek a fiatalok fellázadtak az apáik konzervatív tradíciói és a megkülönböztetés ellen. A burzsoázia szellemével fordultak szembe, a betokosodott üres értékeknek üzentek hadat, úgy az oktatásban, mint a társadalomban. Fellázadtak a professzorok ellen, akiknek elég volt egyszer egy tudományos fokozatot elérni, onnantól kezdve nyugodtan pihentethették babérjaikat a tudományos élet Parnasszusán, senki nem háborgatta őket. A diákok a mindig fejlődő, mindig nyitott és kutató szellemet kérték professzoraiktól számon és a klasszikusnak mondott akadémikus értékek újragondolását egy változó világban. Nem a rendszerbe követelték a helyet maguknak, hanem egy másik rendszert akartak! Törekvéseik, ma már számtalan elemzésből tudjuk, illúziókká váltak. És most ők az apák… Ők azok, akik a francia társadalmat vezetik… Persze, érdekes módon, legyen az a jobb oldali Jupé vagy a baloldali Jospin, aki hatalomra került, mindig sietett valamilyen módon elhatárolni magát ’68-tól. A jelenlegi jobboldali kormány meg magától értetődően… csak hogy azok a problémák, amik most nyomasztják a franciákat, már ’68 körül is elkezdődtek. De a fiatalok forradalma annyira a rendszer megváltoztatására koncentrált, hogy a később mégis csak változatlan rendszer hibája elsikkadtak a szemükben.

Bonaparte Napoleon kalapja
 


És hiába a franciák híres egyenlősége, a francia oktatás talán Napoleon óta elitista volt és maradt. Ő vezette be az úgynevezett „grands écols” a nagy iskolákat, vagy főiskolákat. Sok közülük ma is a francia elitképzés fellegvára. Komoly felvételi vizsga van és a tandíj egy állami egyetemi tandíj sokszorosa. Ám aki egy ilyen főiskolán végez, az állami egyetemi diplomával összehasonlíthatatlan diplomát szerez. Mert az álláskeresésnél, ha két azonos diplomájú pályázó jelentkezik egy állásra, szinte biztos, hogy az kapja meg, aki ezen főiskolák valamelyikén végzett. Vagyis, akiknek jó családi háttere van, jó anyagi körülmények között és még teljesítenek is, ők jutnak jól fizető állásokhoz Franciaországban. A gazdasági és szellemi elit így konzerválja önmagát a folytonosságban. Amúgy maga a Sorbonne vagy ahogy mondják Université Paris, is megosztott, attól függően, hogy milyen karokról vagy milyen szakokról van szó, hogy Párizs melyik negyedében találhatók. Vannak jobb oldali és baloldali karok. Nyílván ezektől az össze-egyetemi megmozdulásoktól a jobboldali beállítottságú szakok igyekeznek távol tartani magukat. Ezeket mind Julie meséli nekem, miközben lassan araszolunk kifelé, egy-egy csoportot kerülgetve a nagyelőadóból. (Még időben távoztunk. Később a rendőrök bejöttek az épületbe és kiürítették. A lezárt épületet pedig már a Sorbonne tér bejáratától vaskerítéssel szigetelték el. Az egész Sorbonne környékét, beleértve a kis utcákat is lezárták.)

2006. április
 


Az utcán itt is, ott is bevert kirakatok, felborított autók. „Mindig vannak „casseur”-ök, vagyis olyanok, akik törnek-zúznak.” –meséli Julie. „Vagy azért, mert vandálok, vagy azért, mert felbérelték őket. Egy-egy szétvert kirakatért, üzletért a biztosító jól fizet. Persze a tévé sokszor csak ezt mutatja.”

2006. április
 


Az úton hozzánk hasonlóan fiatalok bandukolnak kisebb vagy nagyobb csoportokban. Közönyösek, levertek. Betérünk Julievel egy kávézóba, ahol ismerős fiúkkal találkozunk. Az egyik a francia adóhatóságnál dolgozik, a másik ügyvédjelölt. Nincs túl jó véleményük az eseményekről. Ők inkább a békés megegyezésre hajlanak, bár kétségtelen, a CPE-vel ők sem értenek egyet. Persze sokszor szóba jön köztük a munka és kezdő fizetés, de a harmadik sör után már arról is eszmét cserélnek, hogy hol olcsóbb az öltönyt tisztíttatni. Én pedig csak állok és hallgatom ezeket a koravén forradalmárokat. Akiknek leginkább az a problémája, ami az elöregedett francia társadalom rákfenéje, hogy az idősebbek, a nyugdíjkor közelében lévők nem hajlandók nyugállományba vonulni és átadni a helyet a fiataloknak és a kezdőknek. Nem kell hozzá nagy fejszámolás, akikről szó van, ők ’68 nemzedéke…

2006. április
 


A korai párizsi tavaszban így randevúzgattam én ’68 szellemével a párizsi utcákon, ahol a diákok nem a jövőre, hanem a múltra szavaznak. Nincsenek világmegváltó terveik, csak a munkához való jogukat akarják. Végül is nem hiába. Április 10-én az egész országot sújtó általános sztrájk-fenyegetések hatására az „apák” engedtek. Villepin visszavonta a törvényjavaslatot. Ám a diákok szkepszise nem csökken. Valahogy mégis az az érzésük, hogy ezúttal sem ők, a fiúk, hanem apáik győztek. És bár Franciaországban időről időre visszafagyasztják a problémákkal együtt a forradalmat, ez is csak olyan, mint a többször visszafagyasztott étel. Egészségtelen…

2006. április
 
[Fekete Vali]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu