Dátum: 2014. augusztus 22. péntek    Mai névnap(ok): Menyhért, Mirjam


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Regős Pál mozgásművész (1926 – 2009)
Búcsúztatása a Fiumei úti Nemzeti Sírkert szóróparcellájában, 2009. augusztus 12-én délelőtt 10 órakor lesz. Ezt követően 12 órától a Szkéné Színházban kiállítás nyílik emlékére. A Budapesti Műszaki Egyetem Szkéné Színháza saját halottjának tekinti.
Regős Pál 1957-1965 között a Magyar Jégrevü tagja volt, 1962-ben megalakította a Commedia XX. elnevezésű pantomimegyesületet, 1974-től pedig a Budapesti Műszaki Egyetem Pantomim Együttesét vezette. A nyolcvanas évektől külföldön is tanított és önálló műsoraival lépett fel.
A Nemzeti Színházzal, két alkalommal is „kalandba keveredett”. Major Tamás a ’60-as évekbeli Brecht korszakában a Coriolanus Berlini előadását látva, itthon is pantomimesekkel kívánta színpadra állítani a művet. E sorok íróját kérte meg, hogy szerezzen egy mímes csapatot. Az Egyetemi Színpadról már ismertem Regős Palit, így bekerültek a produkcióba. Az együttműködés nem volt felhőtlen. A marcona katonákat alakító mímesek nem szívelték a katona-csizmát, hiszen a táncos papucshoz szokott a lábuk. Így Major a maga szarkasztikus humorával elnevezte a társaságot „cicatalpúak”-nak. Az 1965. decemberi bemutató nem miattuk nem vált sikeressé.
1994-ben, Magyarországon első alkalommal rendezte külföldi, Az ember tragédiáját. Richard Salvat barcelonai rendező állította színpadra Nemzeti Színházban, ő is pantomimes elemeket alkalmazott, így Regős ismét – immár a mozgást beállítóként és szereplőként is – nemzeti színpadán találta magát. Akkor sem rajta múlt a siker.

A hagyományos pantomimművészetet a mozgásszínészet irányába fejlesztette tovább, a pszichotechnika nevű tudatos testelemző módszer hazai képviselője volt. Regős Pál nevéhez fűződik a Nemzetközi, illetve a Magyar Mozgásszínházak Találkozóinak életre hívása és irányítása, valamint a Budapesti Műszaki Egyetemen nyaranta szervezett mozgásművészeti kurzusok megteremtése.

 
(Az Ellenfény 2004/6. számában megjelent interjúból idézünk, amelyet Rókás László készített.)

„Ötéves koromban a papám levitt a jégpályára, hogy megtanítson korcsolyázni. Már a második alkalommal nem kellett apám támogatása, mert szépen siklottam egyedül. Szerettem volna korcsolyaversenyző lenni, de erre nem volt lehetőség. Mi Budán laktunk, messze volt a Műjégpálya, de különben ez akkor drága sportnak számított. Kisfiúként kiválóan korcsolyáztam, úgyhogy a jég-ünnepélyeken rögtönzött táncbemutatókat tartottam.
Kiskoromban először bohóc akartam lenni, de ezt tanulni nem lehetett. Amikor elvittek a szüleim a cirkuszba, engem csak a bohócszám érdekelt. Láttam a Zoli bohócot, a Gerald bohócot, láttam Grock-ot, az ő valódi neve Adrian Wettach. Volt szerencsém látni a Rivels családot a mostani Fővárosi Nagycirkuszban (akkor Fényes cirkusz). Jött elöl a Rivels a vörös parókájában, abban a hosszú, lábára simuló kosztümben, mögötte orgonasípokként sorakozott az összes gyermeke, voltak vagy nyolcan.
A nagybátyámnak volt egy autóalkatrész-kereskedése a Jókai utcában és ő odavett magához, mint kereskedelmi tanulót. Napközben dolgoztam a boltban. Délután elmentem heti háromszor a Rózsahegyi Kálmán bácsi színésziskolájába. Egy év múltán egyre jobban éreztem, hogy nekem nincs mit keresni a beszélő színészetben. Abbahagytam a színésziskolát és komolyan elkezdtem korcsolyázni. Felfedeztek a Műjégen és versenyszerűen edzettem. Az akkori magyar bajnokságon a harmadik helyen végeztünk a partneremmel. Nagyon jól ment a jégtánc.

 
A jégtánccal éveket töltöttem el. A legsötétebb Rákosi- korszakban, 1951-ben a Sztálin születésnapjára a Műjégen bemutattunk egy jégünnepélyt. Ez kötelező rendezvény volt. Én elvállaltam a megszervezését. Tizenöt-húsz perces revükép volt, Botond György és Botond Éva magyar bajnokokkal. A címe az volt, hogy „Lakodalom a jégen”. Mint egy őrült, rohangáltam korcsolyával föl-alá a jégen, ordítoztam, ki mit csináljon, hova menjen. Ez volt az első rendezésem.
Majd jött 1956. Nem telt bele sok idő, a nagy tisztogatásban kirúgtak az állásomból. Mindenféle alkalmi munkákat vállaltam. Hogy egyet mondjak: virágmintás nejlonabroszokat festettem kézzel. …És milyen jól jövedelmezett! Egy évvel később, 1957-ben megkerestek azzal, hogy megalakul a Magyar Jégrevü. Nem jönnék-e én is..? Hát persze, hogy igen! Sallai Eta koreográfusnő művészeti vezetésével a Népstadion Intézményei égisze alatt létrehozták a jégrevü együttesét, melybe engem kartáncosként vettek fel, szólista kötelezettséggel. Egymás után jöttek a karakterszerepek. Így játszottam a második műsorban, melynek címe „Egész évben szerelem” volt, egy arisztokratát, egy őrmestert, majd a harmadik műsorban Chaplint alakítottam. Ez már komoly huszonöt perces jelenet volt díszletekkel a jégen. A többi kollégámtól annyiban különböztem, hogy én itt már erősen használtam a színészi képességeimet. Rengeteget foglalkoztam akkor Chaplinnel, könyveket bújtam róla, tanulmányoztam az életrajzát, újra néztem a filmjeit, bár kamasz koromban legalább háromszor láttam mindegyiket.”

 
„1957-ben volt, harmincegy éves voltam tehát, amikorra színész lettem. Kamaszkoromtól idáig tartott tehát a színészi készülődésem. A Jégrevüvel sokat utaztunk. Jártunk Isztambulban, Berlinben, Szófiában, Wroclawban, Taskentben, Tbilisziben és sok más helyen… Bejártuk Csehszlovákiát és Lengyelországot. Itt ismerkedtem meg a pantomimmel. Addig nekem semmiféle pantomim-testtudatom nem volt. Bár 1957-ben idehaza néhány színész csinált egy ős-pantomimműsort az akkori Irodalmi Színpadon, a mai Radnóti Színházban. László-Bencsik Sándor, Gera Zoltán, Hável László, Ferencz László, Barlanghy István voltak az előadók. Elmentem megnézni ezt a műsort, és nagyon tetszett. A leghagyományosabb értelemben vett etűdműsort mutatták. Ferencz Lászlóval össze is barátkoztam, ő két hétig Párizsban tanult Jean-Louis Barrault-nál. Nagyon érdekes karaktere volt, sok epizódszerepet játszott színházban, filmen.
A hatvanas években, mint a Jégrevü táncosa, Wroclawban összeismerkedtem Henryk Tomaszewsky pantomim-színházával. Azt szoktam mondani, hogy ő az volt a pantomimben, mint Fellini a filmben. Barokkosan pazar kiállítású darabokat készített. Voltak puritán előadásai is, de nem az etűdjáték vonalát képviselte, hanem a táncszínház felé hajlott. Az egyik ilyen alkalommal Wroclawban ott járt a Marcel Marceau is. Nem játszani jött, hanem elszerette Ellát, a Tomaszewsky-együttes szólistanőjét. Marceau, aki nálam három évvel idősebb, tehát volt vagy negyven éves, el is vitte magával a 18 éves lányt, ami Tomaszewsky-nek nagy veszteséget jelentett. Ekkor találtam alkalmat, hogy Marceau-val beszélgessek.
A nemzetközi kapcsolatok kiépítése mellett elkezdtem az önképzést is, Jean Soubeyran: A pantomim c. könyve alapján. Ez volt a műfaj alapműve. Az egyetlen magyar nyelven olvasható mű; mellette csak Barlanghy István tollából jelent meg egy hosszabb tanulmány a Népművelési Intézet kiadásában. Az itt leírt gyakorlatokat átültettem a testemre.
1962-ben gondoltam egy nagyot és összehoztam egy csoportot. Vagy tizenöt-húsz ember összegyűlt ismerősökből, barátokból. A neve az volt, hogy „Commedia XX. Pantomim”. Azt már tudtam, hogy a műfaj a commedia dell’arte-ből ered, és a huszadik században voltunk, hát ezt a nevet találtam ki. A jégszínház egyik gyakorlótermében, a bokszteremben gyakoroltunk. A helységet ingyen használhattuk.”

 
„1964. április 14-én volt az akkori Egyetemi Színpadon az első bemutatónk „Ember?!” címmel. Erre nagyjából fél évet készültünk. Pontos rendezői jegyzeteim voltak. A Jégrevütől rengeteg segítséget kaptunk. A jelmezek 90 %-át ingyen használhattuk, a magnót például, ami akkor kuriózumnak számított, szintén odaadták. Világítást kaptunk az Egyetemi Színpadon. A helységbérletért 400 forintot fizettem a saját zsebemből. Egy kis műsorlapot is csináltattam a magam költségére. Műsorunk stílusa Tomaszewsky pantomimszínházát követte.
Két órás műsor volt, szünettel. A „Fekete Pierrot” című számban egy átfordított, tehát nem fehér, hanem fekete Pierrot-ruhában, hatalmas fehér gombokkal szerepelt a férfi előadó. Egy kritikus a Magyar Ifjúságban azt írta erről, hogy ezért az öt percért érdemes végigülni a két órát. A jelenetekhez mindig átöltöztek az előadók, ami időbe tellett. Voltak betétszámok is a műsorban. A „Fekete Pierrot” előtt például Fenyő Miklós énekelt és gitározott. Egy másik átkötéskor Dobos Attila egyetemi hallgató zongorázott. Kétszer vagy háromszor játszottuk ezt a műsort, és mindig tele volt a színházterem. Utána különféle kultúrházakba kaptunk meghívásokat. Éveken keresztül vándoroltunk. Ahol befogadtak, ott dolgoztam a csoportommal. Jöttek az újak, mentek a régiek. Gyakoroltunk a Hazafias Népfront Váci úti helységében, a Fővárosi Művelődési Házban, a Bem rakparton.”

 
„1973-ban már a Szkéné Együttesnél voltam. Wiegmann Alfréd hívott pantomimet tanítani. Akkor már létezett „A csodálatos mandarin” című darabunk. Boldog voltam, hogy ismét színházi körülmények között lehetek. Amikor a darabot bemutattuk a Szkénében, az egyetem KISZ-szervezetének kulturális titkára megnézte a darabot és az akkori szlengben azt mondta, hogy „meg vagytok véve”. Együttesem 1974-től a Budapesti Műszaki Egyetem keretében működött tovább. Nevet is váltottam, nem csupán stílust. „BME Pantomim” néven működtünk tovább. Ekkor léptem második alkotói korszakomba.
Ablakot tisztítottam. Reggel nyolctól délig ablaktisztító voltam az Emke tájékán. Jó helyen, könnyen megközelíthető környéken. Az üzletek kirakatait tisztítottam. Utána hazajöttem, pihentem és délután hatra frissen mentem be a Szkénébe próbálni, tanítani és darabot készíteni. Rendszeresen játszottunk, hetente minimum egyszer. Szépen gyűltek a repertoárdarabjaink. Akkoriban mindig volt közönségünk. Az emberek érdeklődtek. Például a Mandarinunkat (ugyan 1972 óta) összesen 118 alkalommal játszottuk. A Bartók-műsorunkkal, „A fából faragott”-tal és a Mandarinnal sokat utaztunk. Jártunk többek között Moszkvában, Taskentben, Coimbrában, Padovában, Belgrádban, Ljubljanában. Ezek örömfellépések voltak, mert azon kívül, hogy szállást és étkezést adtak, honoráriumról szó sem esett. Autóról nekünk kellett gondoskodnunk. Vettünk egy utánfutót a díszleteknek, ami aztán tönkretette Vizy Miklós autóját, hiszen sok ezer kilométert mentünk Portugáliáig. Az utazásokat úgy szerveztem, hogy a nevezetes helyeket útba ejtsük. Ez nagy húzóerőt jelentett a tagoknak. Az egyetem is könnyebben elintézte az útlevelet. Akkoriban az utazás nem úgy ment, mint manapság. 1982. február 25-én két új tanítványommal és saját magammal bemutattuk Franz Kafka „Az átváltozás” című novellájából készített darabunkat. Ez ismét a megújuló művészi törekvéseimet jelezte.”

A teljes interjú

[Kadelka László]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Eifert Jánosnak
Bár egyidősek vagyunk, életünk is a színpad körül forog, mégis – noha számtalanszor voltunk egy időben egy helyen – személyesen nem találkoztunk. Közös barátunk PP hozott össze minket – városaink közti távolság miatt – telefonon, s ma már az internet és kultúra szeretete köt össze minket. (Kadelka Lászlótól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Állami kitüntetések és szakmai díjak augusztus 20. alkalmából

Szendrő József 100

Simon Béla (1910 –1980) „Az élet színei és formái”

Borszeánsz

Hervé fotók Hódmezővásárhelyről

Torres Dani a Spirit Színház előadásában debütál

Kelemen László 1762 - 1814 az első magyar színigazgató

Táncestek a Karmelita Udvarban

Barokk Varázsa

Csernok Attila - Elherdált ország

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu