Randevú
Képeskönyv haladóknak és túlélőknek
Egy rendhagyó könyv, egy rendhagyó kiállítás: szokatlan módon mutatják be Budapestet s vele együtt a magyar mindennapok múltját - jelenét. A fényképezőgép objektíve szubjektív élmények, emlékek, hangulatok megragadására törekszik, a szöveg a rendszerváltáskor épp fiatal felnőtt korba lépő generáció mai életérzését, emlékeit, meg nem valósult vágyait mutatja be. Hiánykönyv és a hiány képei…
„Sébastien-nel Párizsban találkoztam. Öt éven keresztül dolgoztunk különféle magazinoknak. Volt már Magyarországon, tudta, hogy Budapest nem Bukarest, de ennél többet sosem beszéltünk a városról, amit időlegesen Párizsra cseréltem. Sem arról az életről, amit itt hagytam magam mögött. Aztán, egy januári napon, a nyirkos párizsi télben, egy palacsintázóban melegedtünk, ahol összekeveredett az olaj, a palacsinta és a fahéjas alma szaga. Anélkül, hogy észre vettük volna, már nem a munkáról, hanem a múltunkról, a hétköznapi életünkről, csalódásainkról és vágyainkról kezdtünk beszélni. Hirtelen úgy éreztem, szeretném megmutatni neki azt a várost, ahol születtem, ahonnan én jövök, ahogyan én látom… Ő pedig kíváncsi volt rá, mint ahogy kíváncsi volt rám is. Így kezdődtek sétáink életem körkörös útjain és párbeszédünk keresztül-kasul Budapesten.”

A könyv borítója
 

A könyv rendhagyó, szokatlan módon mutatja be Budapestet s vele együtt a magyar mindennapok múltját és jelenét. A fényképezőgép objektíve szubjektív élmények, emlékek, hangulatok megragadására törekszik, melyet erősítenek a szöveg párhuzamos logikai összefüggése.

„Belvárosi lányként minden személyes emlékem olyan helyekhez kötődik, amelyek már unalomig ismertek minden fotóalbumból vagy turista könyvből. Én mégis azt szerettem volna megmutatni, hogy az én Budapestem más, mert abban benne lapul az a húsz évvel ezelőtti múlt, ami a mai képeken már tovatűnt. Vagy mégse? Bármerre mentünk, ezeknek az ismerős utcáknak, tereknek lelke volt és helye van az én lelkemben. Azt szerettem volna, hogy a fénykép itt és mostja, az akkor és ott pillanatát ragadja meg. Róttuk az utcákat és meséltem. Meséltem az életemről, a gyerekkoromról, a szocializmusról…”

A képek mellett két „öninterjú” bontakozik ki. Az egyik a francia fotós visszaemlékezései, kommentárjai mindarról, amit számára a magyar történelem, ma is fellelhető emléknyomai, a magyar kultúra és mindennapi élet ismert vagy megismert elemei jelentenek.
A másik, a legutóbbi negyven év történelmi-politikai változásait megélt és átélt, magyar újságíró szubjektív visszaemlékezései, saját élményei, amelyekkel kétség kívül számos honfitársával osztozik.
Az úgynevezett, szintén valamennyire tipikus „nyugati” gondolkodás és a megélt kelet-közép-európai valóság élményei, asszociációi találkoznak a képeken és az írásokban.

A szöveg stílusának két építőeleme van az irónia és a nosztalgia. És ez az, ami a képek üzeneteit is jellemzi.

Parlament I.
 

Sébastien Péchenart, mint fotóriporter nemcsak az első pillanatra megragadható magyar valóságot keresi. A jelenségek mögött a mélyebb összefüggéseket, a történelmi-politikai változásokat, egy európai ország, egy európai város dinamikus fejlődése mellett vagy mögött a történelmi múlt örökségét, a hétköznapi emberek tekintetét és mindennapi élet esztétikumait igyekszik megragadni. Képei nem a turista rácsodálkozásai, hanem a magyar főváros múltját és jelenét már közelebbről ismerő és még közelebbi megismerésre törekvő, a mindennapi élet realisztikus és esztétikai szintű ábrázolása iránt egyként elkötelezett ismerős elemzései. Az objektív a különleges színeket, formákat, hangulatokat rögzít, s velük együtt egy, a múlt árnyaival szimbiózisban élő város átalakulásoktól sem mentes mégis egyedi lelkületét látatja. Az európai fejlődés és a közép-kelet-európai valóság, a gazdasági átalakulás és a történelmi örökség már és még látható elemeinek különleges kettőségének bemutatására törekszik nemcsak a tárgyak, hanem a mindennapi élet hangulatainak ábrázolásával.

A múlt és jelen kettősége Sébastien Péchenart által tudatosan használt és váltogatott fotótechnikai eljárásaiban is megmutatkozik, és tudatosan végig vonul a már említett tematikus kettősség technikai szintű megragadásán is. Munkái során épp úgy használja a régebbi fototechnikai eljárásokat (nagyfilmes, fekete-fehér dia) mint a digitális technikát. Budapest-tanulmányait a könyv mellett kiállítás keretében mutatja be Budapesten és Párizsban egyaránt.

A könyvet 12 oldalanként (ívenként) pauszra nyomott melléklet egészíti ki, amelyen párizsi hangulat-képeket jelennek meg, és folytatják a vizualitás szintjén a szövegen végig vonuló párbeszédet.

Lövőház utcai folyosó
 

„A nagy, körfolyosós bérházban, amelynek falairól omlott a vakolat és omlik még most is, Hirschler néni és Bleier néni voltak közvetlen szomszédaink. Bleier néni minden csütörtökön takarított és kacsát sütött. Hirschler néni pedig a Royal Cukrászdába járt, péntekenként pedig a barátnőit várta maceszgombóc levessel. Karácsonykor átjött megnézni a fánkat, az ajándékokról sem feledkezett meg. Minden reggel köntösben kiment a konyhába, cseléd nem lévén maga készítette el a reggelijét (kalácsot, lekvárt, lágy tojást) hogy aztán szebbnapokat látott zsúrkocsiján felszolgálja magának. Sokat időztem nála. Hallgattam megunhatatlan meséit a bálokról, a leányiskoláról és a lóversenyekről. A textilgyárról, ami a családjáé volt. Megcsodáltam legyezőit és egykori táncrendjét. Játszottam gyöngyeivel, brossaival, kalaptűivel. Mindazzal, ami még megmaradt. És a csomagból, amit unokahúga küldött Venezuelából anyámnak mindig jutott egy divatos darab."

Udvar
 

"Az első emeleten Vámosék laktak, náluk gyakran égtek gyertyák az ablakban. Nagyanyám azt mondta, azért mert ünnep van. Nálunk nem volt. Klein bácsi a negyediken meg folyton komponált a zongoráján, amit a világítóudvaron keresztül kiválóan hallottunk. A házban két társbérlet is volt, egyik az emeletünkön. Néha hangos szóváltások között próbálták beosztani a konyhát vagy a fürdőszobát. A házban soha semmi nem maradhatott titokban. Egyrészt, mert folyton láttuk egymást, hogy mikor ki megy el, kihez jönnek, ki mit vásárolt, másrészt a földszinten lakó házmester is egy két lábon járó hírügynökség volt. Kitartását, körültekintését és naprakészségét nemcsak az MTI, de az AFP is megirigyelhette volna. Igaz, ennek is meg volt az előnye. Amint a Karácsony előtti hetekben megérkezett a Közértbe a banán és a narancs rögtön tudta az egész ház. Anyám is sietett sorba állni vagy abban bízott, hogy az ismerős eladó jóvoltából, marad még egy-egy kiló a pult alatt.”

 

„Szigorúan önkéntes alapon kivezényelték az egész iskolát, úttörő egyenruhában (igaz gyakran pulóvert húztunk az ing alá, mert május elején a vártnál hamarabb köszöntöttek ránk a fagyosszentek) felsorakoztunk a Gorkij Fasorban, ki tudja még hány budapesti iskolával együtt, kezünkben vörös szegfűvel vártunk a jelre. Azt hiszem ez valamiféle sípszó vagy gong ütés lehetett, én sosem hallottam azt, mert mindig hátul álltam a tömegben, de valakik hallhatták, azok, akik elől álltak, én csak láttam, hogy az előttem álló rohanni kezd, hát én is szaladtam, kiabálni is kellett volna, hogy „hurrá”, de az valahogy sosem akart kijönni a torkomon, hát így, némán, tátott szájjal rohantam a tribün felé, vörös szegfűvel a kezemben, aminek a végén csak a szára maradt. A végén, amikor is üvöltözve vörös szegfűzáporba kellett volna borítani a tribünt. Tudom, én mindig csak a szárát dobtam… Persze az igazán kiváltságosak maguk mehettek fel a dísztribünre, hogy celofánba csomagolt szegfűcsokrot adjanak át Kádárnak… sosem értettem minek kellett neki virág. Nálunk a családban virágot csak nők kaptak. Na, de ez ideológiai szempontból mindegy. Az egészben az volt a jó, hogy egy napra lóghattunk az iskolából, vagyis igazoltan maradtunk távol, mivel hogy gyakorolni kellett néhányszor ezt az ordítást-rohanást. Úgy látszik én hiába gyakoroltam, egyszer nem sikerült egészben dobnom a virágot, de legalább mindig nézhettem a felvonulást egy ideig. A nagy vörös transzparenseket, hogy „Éljen a munkások hatalma!” vagy „Éljen és virágozzék, szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!” Ha minden jól ment, színes lufit is szereztem, némán álldogáltam egy darabig, hallgattam a mozgalmi indulókat és a hangosbeszélő buzdító szavait, aztán átvergődtem az embertömegen vagy nagy kerülővel a tér másik felére jutottam, hogy végre hazamehessek. Mindig ott mentünk el, a hozzám hasonlóan némán üvöltő, minden inában megfeszülő Tanácsköztársaság szobor háta mögött.”

Parlament II. Szabadság tér Éjszaka
 

Szerzők:
Fotók: Sébastien Péchenart, francia fotóművész/fotóriporter
Szöveg: Fekete Valéria, újságíró, esztéta
Könyvterv: molnARTamás
Kiadó: magánkiadás
Terjesztő: Magyarországon: Park Kiadó

Megjelenés:
2006. március 23, Budapesten
Könyvbemutató: 2006. március 23. Millenáris Központ – Sébastien Péchenart kiállításának megnyitóján

[ Fekete Vali ] 2006-03-19 02:38:00