Fehér tenyér balladája
A Macerás ügyek, a Tamara után Hajdu Szabolcs új munkája sportfilm, de nem elsősorban a sportról szól, hanem emberi léthelyzetekről a diktatúra, a szabadság, a megalázottság és a siker dimenziói között. Életrajzi fogantatású mű; a rendező és testvérének megtörtént sztoriját emeli át egyetemes érvényű modelltörténetté. Nem nehéz megjósolni, hogy a Fehér tenyérre hosszú nemzetközi sikerszéria vár.
Több idő- és jelentéssíkot montíroz egymásra a film. Egy fiatal magyar tréner Kanadába érkezik, hogy félbeszakadt tornászpályája után edzőként próbálja ki magát. Ismeretlen viszonyok közé kerül, tájékozódnia kellene az új világban. Aztán visszaröpít bennünket a film a múltba, a Kádár-kori Debrecenbe, ahol egy kiskölyköket nevelő tornásziskolában Feri bácsi (Gheorge Dinica), a rezzenéstelen arcú, szadista tréner dresszírozza káromkodva, szitkozódva és vívókarddal ütlegelve neveltjeit, a „pézsmapatkányokat”. Nagy András imbolygó kézikamerája hamar rátalál a főszereplő kisfiú arcára, s az ő optikájával kezdi nézni és megmutatni a dolgokat a hajdani szocializmus világában. A sivár paneléletet, szeretetnélküliséget, a felnőttek sunyizását, gyerekmagányt a félelmetes betonsilók tövében, ahol egy nyiladozó értelmű kiskamasz csak terrort, megalázást élhet át. Ahol vedlett karácsonyfák potyognak lába elé az égből (épp csak meg nem ölik), s otthon, a gagyicsicsásra dekorált lakótelepi lukakban is „szerepelnie” kell, mert apuka és anyuka a hájas tahó főnök előtt akar tetszelegni a gyerek tudományával.

 
Hajdu igen precíz színészvezető; nemcsak a korbácsos tréner, a gyerekeket suhogó pengével aprító, szadista edző figuráját rajzolja fel minuciózusan, hanem az ártatlan, tiszta arcú kisfiúét is, aki tűnődve, csodálkozva nézi a felnőttek elvadult világát. Igazi rendezői bravúr, ahogy egy tízéves kiskölyök arcán megjelennek az őszinte érzelmek a Fehér tenyér villódzó képein.
 

A totális kiszolgáltatottság és bántalmazás elől a fiú menekülni vágyik, világgá menne, pályaudvaron, vonatokon kóborol, s nem borul más a feje fölé, csak a debreceni vasútállomás rideg falanszterhodálya. Pár évvel később orosz cirkuszosok csábítják magukhoz; s a kiszolgáltatottságnál minden jobb, még a halál is. Nagy András mozgó-imbolygó kézikamerája lélektanilag is hitelesen mutatja meg, ahogy a fiú fölmegy a panelház tetejére, s lenéz a panelrengetegre, meg az irdatlan betonkürtőbe; süvít a szél, félelmetes morgások, sivítások, dörgések, zúgások készítik elő a terepet a végzetes ugráshoz (aki lakott már panelban, ismerheti e hangokat), s innét a film már a lélektani dráma tartományait ostromolja.
S aztán megtörténik a nagy váltás, s Hajdu ebben is hajlékony lélekábrázolónak mutatkozik: nincs átmenet, jön a következő létállapot, a végtelen szabadság, az ígéret földje, ahol az ember nem az elnyomó diktatúrával, hanem a szabadság elidegenedettségével szembesülhet. Nincs feloldozás és kárpótlás semmiért, az elszenvedett évekért, sérelmekért. Ugyanaz a fiú már felnőttként megtapasztalni kényszerül, hogy nemcsak roskatag diktatúrák léteznek a világon, hanem a hibátlanul működő közöny birodalmai is, ahol az empátiával és jóakarattal felvértezett férfi rendre csak diszkriminációt, megvetést, cinizmust tapasztal. A Kanadába került magyar edzőt előbb megfeddik, mert megütött egy sportolót, aztán rá kell jönnie, hogy az új feladat alanya, az olimpikon profi tornász nagy ívben tesz rá, s leginkább csak szívatja.

Hajdu Zoltán Miklós a Fehér tenyérben
 
Pörgős forgatókönyvet írt a rendező, s a film ritmusa sem hagy semmi kívánnivalót maga után, sőt. Ahogy halad előre a cselekmény, egyre gyorsul a tempó, idő- és térsíkok kopírozódnak egymásra, vakító reflektorok szétfolyó, hideg fehér fényével átitatott arcokra fókuszál a kamera, s a csillogó Las Vegasi álomvilág szívdobogtató kulcspillanatai vetülnek rá egykori tornászversenyek drámai csattanóira. Együtt van minden: egyéni sors és vasakarat, siker, bukás, öröm és tragédia. Szédítő metropoliszképek úsznak a lelki és fizikai sivárság sötétlő enteriőrjeibe, koszlott, derengő lépcsőházak piszkos homályába, bádogliftek plakátmagányába, betonkürtők szédületébe. Akik sosem érezték a diktatúra fülledt tornaterem-szagát, azok is érteni fogják, ha megnézik Hajdu filmjét, hogy miféle kacskaringókat kell(ett) bejárnia egy versenyszellemben nevelt ifjúnak, mire valamennyire otthonra és magára talált a nagyvilágban.
Olyan tisztán mondja el történetét Hajdu Szabolcs, akár egy ballada mesemondója. Az új opuszával jelentékeny filmkészítővé lett rendező filmjét vélhetőleg mindenhol érteni fogják a világon. Nem nehéz megjósolni, hogy a Fehér tenyérre hosszú nemzetközi sikerszéria vár.
[ Kovács Dezső ] 2006-03-02 08:47:00