Becsengettek
Becsengettek. Elkezdődött egy újabb tanév. Az Európai Unióba menetelésünk nagyobb dicsőségére, az országos tanévnyitó ünnepséget egy olyan iskolában tartották, ahol angolul kitűnően oktatnak, de angol WC - az nincs. Nyírparasznyán az oktatási miniszter elmondta: hazánk jövője az iskolapadokban dől el.
Becsengettek… A Nemzeti Színház egykori legendás művészeti főtitkárának fia nyírparasznyai beszédében utalt arra, hogy a gyerekek jó és sikeres oktatás esetén meghaladják szüleik eredményeit. Magyar Bálint ezt magáról is elmondhatja. Nem csak azért, mert édesapja nem volt miniszter, hanem azért is, mert volt bátorsága országnak-világnak megmutatni, hogy uniós igyekezetünkben jó, ha itthon is körülnézünk: van még tennivalónk.
A nyírparasznyai budi anomáliája eszembe idézi – az idősebbek még emlékeznek rá – a „TV-t az iskoláknak” mozgalmat. A fiatalabbak kedvéért: a hetvenes évek elején indítottak egy országos, egyébként dícsérendő mozgalmat. A munkahelyeken gyűjtést indítottak, hogy a hátrányos helyzetű térségek iskoláiban legyen TV készülék.

Ehhez kapcsolódik életem egyik legkínosabb élménye.

A Nemzeti Színház társulata is összeadta egy készülék árát. A felsőbbség jelölte ki, hogy melyik településre kell vinnünk. Akkori tisztem szerint részt vettem az átadáson, Rajz János (az ország Szabó bácsija) és Dániel Vali társaságában. Nyíregyházára kellett mennünk, a Móricz Zsigmond Színház volt a találkahely. Fogadtak minket – ahogy illik: a megyei és városi első titkár és tanácselnök, a KISZ-funkcik. Közölték, hogy Salamonbokor a célállomás. A nyírségi tanyavilágban bokornak hívják a nagyobb tanyaközpontokat.
Megérkeztünk, a televízió, a rádió, a helyi és országos sajtó képviselőinek kereszttüzében átadtuk az ajándékot.
Ezután jött a borzalom: a két helyiségből álló iskola egyik oldalán volt az átadás, majd elhúzták a válaszfalat, összenyitva a tereket. A másik tanterem teljes hosszában egyetlen hatalmas asztal állt, rajta hegyekben a rántott csirke. Az asztal másik oldalán ott álltak az iskola kisdiákjai mezítláb, az egyetlen fehér ingecskéjükben, kék és piros úttörőnyakkendőben. Leültettek minket az asztalhoz, hogy együnk, szemben a csorgó nyálú gyerekekkel. A helyi potentátok nekiláttak a falatozásnak, mi szóvá tettük, hogy jó lenne a gyerekeket is megkínálni. Ezt elhárították: „majd utánunk”. Mondanom sem kell, egy falat sem ment le a torkunkon. Kínunkban beszélgetést kezdeményeztünk, egyik oldalszomszédom az iskolaigazgató, a másik a megyei KISZ-titkár volt. Kérdeztem: hol fogják felállítani a TV készüléket.
„Sehol - volt az iskolaigazgató lakonikus válasza -, hozzánk csak három év múlva vezetik be a villanyt”.

Az esti TV-híradó, a másnapi lapok bő terjedelemben számoltak be arról, hogy az ország első színháza átadta ajándékát Salamonbokorban.

[ Kadelka László ] 2002-09-02 13:28:00