Elvitte a cica (Jónás Tamás könyvéről)
"A nagy csavar az, hogy Jónás írásművészetében irodalomelméleti technikák színpadra ráncigálása helyett nagyon helyesen a fájdalomról szeretne beszélni. Hiszen az irodalom nyilvánvalóan a gondolatok, ha úgy tetszik: a fájdalom művészete. Csak egy baj van: ehhez nyelv is kell. Biztos vagyok benne, a szerzőnek is volt nyelve – csak elvitte cica."
   

   ELVITTE A CICA
   
   (Jónás Tamás: Apáimnak, fiaimnak)
   
   


   Jónás Tamás új kötetében tíz novellát találunk. A legrövidebb az első, melynek már címe is gyógyíthatatlan várakozást kelt az olvasóban. Ráadásul a Sátán az egész könyv két legjobb mondatával kezdődik: „Az apja átvágta a hároméves Janika torkát. Kibelezett tollat dugott a lyukba, hogy azon át jusson levegő a fiú tüdejébe”. De aztán sután és sebesen kikerülünk ebből a kiváló aurából. A szöveget visszafelé olvasva sem fog magától megszólalni magnónkban a Black Sabbath. Legyen elég annyi a rettegők megnyugtatására; ha van is Sátán, hát se füle, se farka nincs neki.
   
   Az első gondot szintaktikai szinten észleljük, ugyanis a mondatok megjegyezhetetlenek. Kopognak. Külön elemzés tárgya lehetne a dialógusok sterilitása, illetve altató jellege. A kötetcím (Apáimnak, fiaimnak) explicite mutatja a pátosz struktúraalkotó jelenlétét. A probléma Jónásnál – úgy tűnik – műfajtól független, hiszen Németh Zoltán is rámutatott a szerző legutóbbi, Ő című verseskötetéről szóló kritikájában a megszólalást uraló ”patetikus hangra” és a ”közhelyek ismételgetésére”. Jónás nem erőlteti, hogy minderre rácáfoljon. A magányról jut eszembe Vince bácsijáról például megtudhatjuk, hogy „próbára tette az élet”. A nagy megpróbáltatásban pedig nyomban le is szűrte az artisztikus tanulságot: „minden könyv ugyanarról a pár meséről, gondolatról, lázról vagy közönyről szól”.
   
   Az egyik írás címe: Hűség-tremoló. Ez a „tremoló” (egy hang többszöri ismétlése, egyszóval: hangremegtetés) akár új műfaji jelölő is lehetne. Hiszen a legtöbb opuszra vonatkoztatható; annak ellenére, hogy a szerző próbál trendin ironikus lenni, helyenként még a fasz-pina tematikát is játékba hozva a „korszerűség” jegyében. De jaj, hiába, mindenha szándék: az irónia intenciója sajnos nem mentesít az irónia elmaradásának traumájától. Minden ellenkező híresztelés ellenére nincs itt semmi keménység. Hiszen kemény – a gondolat lenne, a kockáz(t)at(ás). Meg persze bármiféle – természetéből következőleg önveszélyes – felismerés.
   

   A nő, akivel folyton szeretkeznem kell képtelen megrajzolni az öregedést: „ötven fölött már jobb, ha nem kérdez az ember semmit, minden nap ajándék, minden élmény ajándék, minden kérdés útravaló”. A szeretkezések bemutatásai sem igazán meggyőzőek. A főhős az aktus elmaradásának okait a nőben (na, nem úgy!) keresve, megállapítja, hogy „Valami lelki gubanc. Vagy a klimax”. E novella igazi állatorvosi ló: kiválóan alkalmas a beszélő(k) intellektuális igényességének argumentálására. „nem szeretem túlbonyolítani az életet. Bonyolódik az magától is.” „Egy furcsa van csak ebben az egészben, hogy semmi furcsát nem látok ebben az egészben”. A hasonló, a könyv filozófiáját hitelesen megjelenítő mondatokat Varró Dániel is megirigyelhetné. „És végül is van ebben igazság. Mindenben van. Mindenben van valami. Ez az igazság.”
   
   A leírás kihívásként jelentkezik: „rám mosolygott. Amolyan elnézést kérő mosollyal. Nehezen tudnám leírni, hogy az milyen.” Az olvasó értékeli a narrátor őszinteségét és regresszív szellemeskedését: „Hátizsák. Hát-Izsák.” Vissza a kamaszkorba!
   Ha sokat tépelődünk, rájöhetünk, hogy van itt valamiféle írói törekvés a Magyarországon hagyományosan fontos és népszerű ún. szociopróza feltámasztására. De sem Császár István, sem a három Péter (Hajnóczy, Bólya, Horváth) szelleme csak nem jelenik meg. Szociopróza helyett nép-mesélés valósul meg: inkább ködösen, mintsem enigmatikusan.
   
   A nagy csavar az, hogy Jónás írásművészetében irodalomelméleti technikák színpadra ráncigálása helyett nagyon helyesen a fájdalomról szeretne beszélni. Hiszen az irodalom nyilvánvalóan a gondolatok, ha úgy tetszik: a fájdalom művészete. Csak egy baj van: ehhez nyelv is kell. Biztos vagyok benne, a szerzőnek is volt nyelve – csak elvitte cica.
   „Okos, kilencéves kisfiam! Minek írsz te naplót apádról? Minek szólalsz meg? Minek indítod be gondolataid fiákerét? Fáj ez a te apádnak. Nem sportoló ő, nem politikus, csak egy kispadra ültetett költő, akit innen is, onnan is szúrnak, szeretnek.” Ha már költő, hát idézzünk újra verskötetéből: „Elsírom magam egy-egy versemen, rövid prózámon”. Ezzel a legcinikusabb olvasó se lehet nagyon másként.

POLLÁGH PÉTER

   
   Jónás Tamás: Apáimnak, fiaimnak
   Magvető, 2005, 230 oldal, 2390 Ft

   Pollágh Péter (1979), költő, író, kritikus
   Verseskötetek:
   Eleve terpesz (Kortárs, 2001.)
   Fogalom (JAK, 2005.)
   Írásait 1995 óta többek között a Prae, a Parnasszus, a Bárka, Az Irodalom Visszavág, az Új holnap, a Magyar Hírlap, a Népszabadság, a Magyar Narancs és a Népszabadság közölte.


   Kapcsolódó Pollágh:
   Történő kétely Az Ottlik-vedutáról
   Kapcsolódó:
   Németh Zoltán: Jónás Tamás: Ő
       

2005-06-07 21:49:00