Knézy: ''Nem tudom, lesz-e rá időm…''
Knézy Jenő fogalommá vált a magyar sportkommentátorok között, s egy kicsit minden lakásban családtagnak számított, amikor közvetített egy-egy eseményről. Korai, hirtelen halálát követően, alig néhány hét múlva B. Molnár László és Sinkovics Gábor tollából Knézy címmel a Budapest Print gondozásban megrázó könyv jelent meg róla.
Mostanában sorra jelennek meg ismert személyiségekről monográfiák, s akár még élő, akár a közelmúltban elhunyt hírességekről íródnak azok, többnyire tele vannak buktatókkal. A kiváló művészek, sportolók, közéleti személyiségek élete a nagy nyilvánosság előtt zajlik, s így a nagyközönség, a társadalom a maga sajátos módján már korábban is megfogalmazza a saját értékítéletét. Ilyenformán aztán gyakorta felemásra sikerülnek az életpályákat bemutató kötetek. Nos, az utóbbi években megjelent hasonló tárgyú könyvek közül a Knézy Jenőről szóló igazán megrázó, hiteles olvasmánnyá alakult.

 

Drámai, őszinte könyv, mert szinte a krimik izgalmával olvastatja magát a sportkommentátor életének, betegségének és haláltusájának története. Nem szépít, nem piedesztálra emel, hanem egy rendkívül érzékeny embert mutat meg, akinek minden egyes ténykedése az utókor számára tele van tanulságokkal.
Knézy nagyon kemény, szigorú, maximalista ember volt. Mint vezető azok közé tartozott, akik nem bratyiztak, és éppen emberi tulajdonságai miatt nagyon sok érzékenységet sértett a Magyar Televízióban. Mint ahogy ez közvetlen munkatársai vallomásaiból is kikerekedik, nem abban voltak a véleménykülönbségek, amit végre akart hajtani, hanem abban, ahogyan végig akarta csinálni az általa eltervezetteket. Szépen, lassan elkezdték őt felőrölni az intézményen belüli és kívüli viták, amelyeket csak súlyosbítottak a közte és közvetlen kollegái között kialakult nézeteltérések.

 

Életének utolsó néhány hete – az ő akaratából – a média közvetítése által ország-világ nyilvánossága előtt, fájdalmasan zajlott. Nem gyakran, de amíg tehette, megnyilatkozott, fogadta kollégáit, akiknek a maga által fontosnak tartott dolgokat tollba mondta, mert akkor már megbékélt a sorsával, megnyugvással fogadta, hogy számára a földi élet már igencsak rövidre szabott.

 

Pedig korábban, betegsége előtt egy alkalommal még így fogalmazott: "Vannak, akik gyűlölnek, de tudom, hogy sokan szeretnek. Ezt elfogadtam, nincs ezzel semmi gond. Még 1971-ben kerültem a televízióhoz, és olyan szerencsém volt, hogy az 1972-es müncheni olimpián már dolgozhattam. Úgy jöttem haza Németországból, hogy az újoncból ismert tévériporter lett. Mindent a sportnak, a televíziónak köszönhetek, és hálás vagyok ezért. Talán még egy könyvet szívesen írnék, ez motoszkál bennem. Nem tudom, lesz-e rá időm… " Mint tudjuk, nem futotta sem erejéből, sem idejéből. Ez a könyv most megkísérelte a lehetetlent…
[ Deák Attila ] 2003-09-09 08:02:00