Az irodalom szolgálólánya volt
Szentpál Monika (1926–2010)
Évek óta nem állt már színpadon, de aki csak egyszer is látta-hallotta őt verset mondani, sohasem felejti el Szentpál Monika méltóságot sugárzó lényét s mély zengésű hangját, mellyel a gondolatok ritmusát, az emberi kedély és intellektus valamennyi árnyalatát képes volt kifejezni. Tragikum és vérbő humor, belső vívódás és bölcsesség – minden érzelem és gondolat hitelesen hangzott, ha megszólalt.
Pályáját táncművészként kezdte. Előbb koreográfus édesanyja, Szentpál Olga mozdulatművészeti iskolájában tanult, majd éveken át vidéki színházakban játszott – komikai vénáját ekkor fedezték föl. Az ötvenes években a Rádió Színház, majd a Radnóti Színpad tagjaként már a magyar irodalom remekműveinek közvetítésére tette föl az életét. Családi kötelékeit is a hivatásszeretet alakította – ebben is hasonlítottak egymásra Jancsó Adrienne-nel, „a versmondás nagyasszonyával”: Adrienne-nek Jékely Zoltán, Monikának Rákos Sándor volt a férje. A költészet alázatos „szolgálólányai” a hetvenes évek közepén együtt kezdték szerkeszteni az Angelika Kávéház Irodalmi Sarokasztalának műsorát, még abban a „szellemi aranykor”-nak tetsző időszakban, amikor a művészet hívószavára zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a Batthyány téri cukrászda. 1977-től 1993-ig Monika lett az „irodalmi presszó” háziasszonya, s kétszáznál több írót, költőt, irodalmárt, képzőművészt, versmondót hívott vendégül.

 
Előadóművészi pályáján ez az időszak volt a „fénykor”: a hetvenes évektől kezdve állt közönség elé önálló estjeivel a Radnóti Színpadon. Produkcióit alapos könyvtári kutatások előzték meg: gyönyörűségére szolgált a búvárkodás a régi magyar irodalomban, s a begyűjtött szövegek, szemelvények alapján állította össze műsorai forgatókönyvét. Méltán kapott érdemes művész elismerést 1982-ben.
Akkor is az irodalmat szolgálta, amikor nagybeteg költőférjét, a Kossuth-díjas Rákos Sándort éveken át ápolta, az életműkiadással kapcsolatos, gyakorlati feladatokat is magára vállalva. Amikor megözvegyült, a költői hagyaték gondozójaként közkinccsé tette a hátrahagyott jegyzőfüzetekből kimentett, fontos írásokat, verseket. (Féljelen, Littera Nova, Bp. 2002.) Három évvel ezelőtt több órás életút-interjúban vallott negyvenkét évi házas- és alkotótársi kapcsolatuk állomásairól, hiteles „koronatanúként” adva közre legszemélyesebb emlékeit. Neki köszönhető, hogy Rákos Sándor halálának tízedik évfordulójára megjelenhetett az a monográfia (Csigavonalban a Parnasszusra. Rákos Sándor földi poklai és táguló költői világa. Argumentum, Bp. 2009), mely közös életük krónikáját is magába foglalja.

 
Sokat tett azért, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján Rákos Sándor életműve a maga teljességében hozzáférhető legyen. (Memóriája, bámulatos szellemi frissessége akkor kamatozott igazán, amikor a hibás kötetszövegeket pontosítottuk. Ő kapásból javított, hiszen férje minden versét betéve tudta.) Alkotó energiái kifogyhatatlanak látszottak: utoljára Tomaji Attila költő harmadik verseskötetét rendezte sajtó alá. Nagyformátumú jelenség volt, akit a művészi érték iránti alázat és a jobbító szándékú közlésvágy motivált.

Tragikus baleset vetett véget önkéntes szolgálattételének: egyik éjszaka elektromos zárlat következtében kigyulladt a lakása. Korommal vastagon beborítva találtak rá a tűzoltók, akiket a szomszéd riasztott. Pótolhatatlan hiányának jelét a testével formázta meg: az előszoba fekete padlóján hófehér alakzat őrizte körvonalait.

A Színházművészeti Lexikon csak távirati stílusban tudósíthat az életpálya kiemelkedő állomásairól, az önálló estek címeit említve: Krónika az magyaroknak dolgairól; Magyar Ámor – avagy égi, földi, pokolbeli szerelem; Fésületlen gondolatok; Kis magyar szatíralexikon. Hang- és videofelvételeken azonban ránk hagyta a magyar nyelven megszólaltatható költészet elfeledett szellemi kincseit. Ha újra megnézhetnénk e nagysikerű műsorok felvételeit, érzéki bizonyossággal győződhetnénk meg „a pillanat művészének” maradandóságra érdemes teljesítményéről.
Most már tőlünk, a hagyaték kollektív örököseitől függ, továbbadjuk-e ezeket a pótolhatatlan dokumentumokat azoknak, akik sohasem láthatták-hallhatták őt a pódiumon, mert falat emelt közéjük az idő. Ez a fal azonban nem áttörhetetlen – inkább a korszakokra tagolódó kultúra folyamatosságának jelképe. Szentpál Monika évtizedeken át maga is a nyelvemlékeket új életre támasztó, örökbecsű szellemi mágiát űzte, mint valamennyi művészetközvetítő.

Neki is kijár hát a költőket megillető halhatatlanság.

Valachi Anna

2010-11-12 19:02:00