A legkisebb közös többszörös
Örkény Színház - Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Különleges számba megy Magyarországon egy olyan rendező, aki ahelyett, hogy a sáraranyból is aranyat csinálna, rendelkezik annyi intuícióval és szakmai (pl. dramaturgiai) hozzáértéssel, hogy a legbonyolultabb anyagokhoz nyúlván is képes félrebeszélés nélküli belső közös értékekre lebontani egy történetet, s elmesélni azt a maga anyaszült meztelen módján.
Lássuk, mit tanulnak a kilencedik osztályosok matematikából. A gimnáziumba lépve a tizenöt évesek bonyolult számtani sorokat, egyenleteket, szorzatokat tanulnak felbontani, leegyszerűsíteni, megkeresni bizonyos ronda, nagydarab számok legkisebb közös többszörösét vagy legnagyobb közös osztóját. Jó esetben kiderül számukra, hogy mindaz, amit a következő négy évben tanulni fognak, sokkal egyszerűbben, barátságosabban is leírható; értelmezhető. Mindezek egyszerű tanulsága, hogy a legösszetettebb és legproblematikusabbnak tetsző problémák is lebonthatóak egyszerű, szemmel alig látható összefüggésekre.
Különleges számba megy Magyarországon egy olyan rendező, aki ahelyett, hogy a sáraranyból is aranyat csinálna, rendelkezik annyi intuícióval és szakmai (pl. dramaturgiai) hozzáértéssel, hogy a legbonyolultabb anyagokhoz nyúlván is képes félrebeszélés nélküli belső közös értékekre lebontani egy történetet, s elmesélni azt a maga anyaszült meztelen módján.

Mégse legyünk elfogultak: az Örkényben látható előadásban nincs semmi meglepő, szépen illeszkedik Zsótér Sándor rendezői oeuvre-jébe. Nem csak abból a szempontból, hogy ismét kaptunk egy csupasz, szálkás előadást, letisztult mondanivalóval, jól eltalált előadás-testtel, tetszetős, szellemes ötletekkel, vaskezű játékmesteri tollvonásokkal, érthető, precízen értelmezett szöveggel, bennfentesen felkacagókkal és zavartan hümmögőkkel, hanem a tekintetben is, hogy – mondjuk ki végre, - egyre viccesebb.
És most azzal kell folytatni, amivel nem illik. A politikával. Mert az is itt volt, kimondatlanul, kinyilvánítatlanul a levegőben, a fejekben, az elismerő dünnyögésekben, bólogatásokban, cinikus félmosolyokban.
Az előadás rendezője (amint a dráma írója volt) kénytelen tisztában lenni a hazáját le-föl-át-behálózó napi pártköpködésekkel, amit ama haza lakói elnézően politikának neveznek. És ennek fényében tisztában kell lennie azzal az olcsó, de veszélyes kisdedjátékkal is, amit itt a demagógiával űznek minálunk – hidegen, felelőtlenül és könyörtelenül. Zsótérnak van fogalma a demagógia lélektanáról, mélyen érti a működését. Kerekes Éva oly meghatóan vérfagyasztóan rágja bele a szánkba, hogy fanatikusan kell hinni, akkor is és akkor is, és bizony mindenért fizetni kell, és annyira hazug, hogy már tényleg hinni kell neki, könnyesen mellé állni, elveszni a zsarnokban a fejünk búbjáig.

 
A színházba járó közönség tudni véli, hogy Zsótért hidegen hagyja a politika. De az talán előtte is ismert, hogy a 2009/2010-es évad nem csak színházi lesz, de egy parlamenti választással is terhelt. Olyan parlamenti választással, amely kapcsán neves történészek, írók, gondolkodók tekintélyes lapokban 1933 Németországát idézték meg. Arturo Ui-előadással nyitni ezt az évadot – a legkevesebb, hogy asszociálunk. Mármost a kérdés az, miként fejti le egy olyan drámai szövegről, mint az Arturo Ui, azt az elkerülhetetlennek látszó összehasonlító elbeszélést, melyre kimondottan könnyű volna ráépíteni egy előadást. Zsótér lenyűgöző bűvészmutatványt hajt végre: sikerül neki. Ráadásul úgy, hogy mindenki a maga zsarnokát és a maga ördögét tudja belelátni a karfiol-rezsimbe.
Zavarba ejtően jól működő rendezői mesterfogások sorozatával fosztja meg a Brecht-anyagot minden könnyen azonosítható utalástól, és a lehető legnagyobb ívben kikerüli jelenkori politikai szereplőinket. Számára ez a szöveg elsősorban a karfiol-tröszt gazdasági-politikai háborújáról szól, és a benne foglalt emberijellemek viselkedéséről. Mi sem hangsúlyozza ezt jobban, minthogy az említett zöldség, mint központi motívum, akár egy rákos daganat, kiszorítja a játéktérből a levegőt, ott terpeszkedik mindenhol; plakáton, műsorfüzeten, színpadon, fejen és kézben; az egyetlen valódi díszletelem, már-már gazdaságpolitikai jelképpé nő. Ami az asszociációkat illeti – a nézőnek lelke rajta.

 
Azt hinnénk, Zsótér nem találta fel a spanyolviaszt azzal, hogy kijelenti: a demagógia nőnemű. (Mielőtt még feminista-olvasatra gyanakodna bárki: a demagógia nem nő, hanem pusztán kihasználja a feminin bájt, hatást: impressziót.) Mégis a hatás ellenállhatatlan. Kerekes Éva játszik velünk. Akár egy túl sokat akaró szerető, aki úgy dorombol, mint egy kismacska. Karmai olykor beleakadnak a gombolyagba, ilyenkor nyervog. Úgy tud nekünk dorombolni, mint Adolf Hitler. Kerekes Éva Arturo Ui-ja jókedvű tömegpszichózist hoz létre az Örkény nézőterén. Észre se vesszük, lassan már minden gesztusán, mozdulatán nevetünk, alig várjuk, hogy megszólaljon, hogy cselekedjen, akcióba lépjen. Kezdjük megszeretni, - aztán egyre jobban. Vérfagyasztó, demagóg, elmebeteg femini-tyrannus ő, finom, gyötrődő, szexuális, aberrált és könyörtelen diktátor: minden szavát, akár a rovargyűjtő, - elénk szúrja gombostűre. És Zsótér ennek biztos tudatában emeli őt fel előadás-építménye legtetejére. Végül vele maradunk. Minden szavát elhittük. A fények fönt, ülünk, - sok kis karfiol.

Igazán nem a színészek hibája, hogy Arturón kívül mindenki más fakó mellékszereplő lesz. Mind, egytől egyig kiváló színészek. Csuja Imre az évek elteltével egyre vaskosabb, keményebb, átütőbb színész lett, Für Anikó csak az elmúlt három évadban lenyűgöző szerepeket és előadásokat vitt a hátán, a (fiatal rendezők mezőnyében is élen járó) szilaj és szuggesztív Dömötör András képességei vitathatatlanok, Ötvös András – nem csak - Egerben fut figyelemreméltó köröket, Máthé Zsolt rendre meglepő új és új arcait mutatja meg tudásának, Debreczeny Csaba szintén elhagyhatatlan kiválósága az Örkénynek. Zsótér tehát piramist épített, aminek a tetején ott áll a demagóg. Mindenki más karfiol. Igazmondó gesztus: az életben is így van, - szégyentelenül.
Ungár Júlia, aki Zsótér hűséges szellemi társa, ismét egy száraz, szöveghű, de a jelenkori szlenget is alkalmazó szöveget fordított, rendezője szája íze szerint. Szükség volt erre a fordításra, Hajnal Gábor szóválasztásai ugyanis egy régi világ szemérmességét tükrözik (pl. Hajnal: „Te ganéj, melytől borzad a ganéj is […], Ungár: „Te szar, akitől még a szar is undorodik […]).

 
Megszokott Zsótér-gyakorlat a nemi szerepek feloldása, ami itt is remekül működik. A gender-studies az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriája és a Lír esetében is nem pusztán hivalkodás a női-férfi szerepfelvételekkel, de amennyire szembetűnően lazán bánik az életkor-differenciákkal is, nyilvánvalóan a szerepek, karakterek és személyiségek valódi gyökerét, tartalmát, igazi valóságát; ügyét kutatja, keresi és találja meg.
Nem csak a dráma valóságában, a karakterekben is keresi saját legkisebb közös többszörösüket, és az őket összetartó, egy történet szereplőivé összekötő közös többszöröst is. Zsótér világában a jellemek nem változnak. Születésüktől fogva adott személyiségek mozognak absztrakt, geometrikus univerzumában, melyben csak az aktuális történések, krízishelyzetek hoznak ki újat az emberekből. Ezt a közös drámai számértéket keresik a szerepösszevonások is.
Az eredmény: falakon kívül marad minden aktualitás, napi politika, sőt, maga mögött hagyja az Ui, mint gengsztermese narratív hagyományát, valamint az ismert szerepmegfeleltetéseket (pl. Ui-Hitler, Givola-Göbbels, Roma-Röhm, Giri-Göring, Ciceró-Ausztria, stb.), és csak tömören, a szó szoros értelmében vett szöveg marad, a dráma, mint emberi és közösségi konfliktusok finom láncolata, és a tisztára suvickolt karakterek.

 
De van itt még egy kérdés. Vajon kinek, milyen közönségnek készült ez az előadás? Lehetünk-e annyira optimisták, hogy érthető, biztonsággal befogadható és kódolható előadásnak mondjuk a fenti produkciót, ha az egy felkészületlen közönséggel találkozik, - s itt most nem az Örkény jóféle ínyencségekhez szokott törzsközönségére gondolok. Erre a kérdésre félig-meddig már adódott is a válasz: az Öreg hölgy látogatásának angyalföldi sikere a József Attila Színházat lepte meg a legjobban. A válasz másik fele 2010 táján várható. És alighanem jó előre kiszámítható: az Arturo Ui megpiszkál valami nagyon erős, ösztönös, régről való közös emlékréteget, és ránk bízza, hogy az átszakított réteg mögül mit szedünk elő régi reflexek és ösztönök közül. Épp ahogy Szép Ernő a következőkkel fejezi be méltatlanul elporosodott regényét, az Emberszagot: "If you want, remember, if you want, forget."

[ Szalay Álmos ] 2009-12-11 06:02:00