November, hétfő
Méhes Károly novellája
Hosszan ballag előttem, nézem drapp kabátjának hátát, a gallér szélét, mennyire rojtos, kopott. Lassít, majd megáll. Felnéz a cégtáblára, felnézek én is. „Angol divat” – ez jól hangzik, már-már előkelően. Alatta a felirat, jóval kisebb betűkkel: Első osztályú használt ruhák.
Tétován nézelődik, hát eléje kerülök. Nem tudom megállni, hogy vissza ne pillantsak, látnom kell az arcát.
Teniszlabdányi golyva dudorodik az állkapcsa jobb oldalán. Mintha egy nagy, lenyelhetetlen falat csúszott volna félre, oda, amit se lenyelni, se kiköpni nem lehet többé.
Elképzelem a napot, amikor először tapintotta, a bőre alatt, hogy ott növekszik valami. Ami most már ő. Az arca. A lénye.
És minden nap látja. Most, mielőtt elindult otthonról, bizonyára a tükör előtt állva tette fel kis kalapját.
Most belepislant a szatyrába. Megvan-e a buksza. Vásárolni szeretne valamit az „Angol divat”-ban. Hogy egy kicsit szebb legyen. Kicsit első osztályú. Bármennyire is használt.
Nem kívánom, hogy a tekintetünk találkozzon. Így is érzem, hogy valahol bennem mintha nőni kezdeni valami.
Se lenyelni, se kiköpni.
Komisz tud lenni egy ilyen téli reggel.

A taxis piros pufidzsekiben ül, az egész autót átható bagószag lengi be. Több helyen is szigetelőszalaggal megműtött alkatrészek, lekopott, leszakadozott matricák.
Rám néz, a szeme olyan kék, mintha sok vízzel, vékonyka ecsettel lenne festve.
Micsoda egy nap, mindenki meg van őrülve, mondja, aztán vállat von.
Bemondom a címet, indulunk. Tényleg rémes a belvárosi helyzet, egy kis utcában legalább tíz percet totyogunk egy szippantó kocsi mögött, ami alig fér el a parkoló autók között. Már épp valami elmés beszóláson töröm a fejemet, amikor a taxis kiböki. Szarakodik itt.
Udvariasan nevetek, mire ő elhúzza csak a száját. Hirtelen a szempilláit is külön-külön látom, egészen közelről. Elképesztően hosszúak.
A híd túloldalán aztán hirtelen meglódul a menet. A taxis egyszerre életre kap, ötösbe rakja a váltót. Rám se nézve, szemét a messze útra függesztve jelenti ki, Repülünk, drága uram.
De minden repülés véget ér egyszer, a két villanyrendőr megint összefogja a sort, újból csak araszolgatunk. A keze odatéved a cigarettás dobozhoz, felemeli, ráz rajta egyet, megszemléli hány szál lehet még benne, visszarakja a helyére. Túl sokáig bámulja az áhított bagót, amikor felnéz, bele kell taposson a fékbe. Mint egy hintaló bukom előre, aztán hátra.
Bocs, szólal meg halkan, majd hozzáteszi, Ezt nem számítom be a fuvardíjba.
Aztán ott állunk a számomra oly ismerős kapu előtt. Akihez jövök, nem is sejti, hogy érkezem, meglepetés lesz. Mióta ígérgetem, hogy egyszer csak úgy betoppanok.
Fizetek, kiszállok. Nagyon rám néz, amikor röviden annyit mond, Viszlát.
Az ujjam már a csengőn van, amikor újból hallom a hangját. Uram, a tárcája. A leeresztett ablakon át a pénztárcámat nyújtja felém. Ne haragudjon meg, de nem állom meg, hogy mondjam. Nagyon hasonlít a fiamra, tudja. Ő is taxizott. Aztán kirabolták és megölték. Most lesz két éve. A gyilkosokat persze nem kapták el. De maga nagyon hasonlít rá, istenemre. Tessék, a tárcája.
Fogtam a kezemben a bőr erszényt, néztem, ahogy az ütött-kopott, bagószagú járgány megfordul és elpöfög.
Biztos lehettem benne, hogy amikorra megnyomtam a csengőt, a taxis már rágyújtott, és mint egy nagy sóhajt fújta ki a füstöt.
Az én kis drágám meg nem is sejti, ki a csuda lehet, aki ilyenkor zavarni merészeli.

Aztán ott ülök a határ menti kisváros csárdájában. Egyedül vagyok és csak egy sört kértem. Nem sok munkát adtam hát a pincéreknek.
Egyedül vagyok, mert az, aki miatt idejöttem, nincs itt. Mondhatnám úgy is, nincs még itt, ám ez magam áltatása lenne csupán, hiú reménye annak, hogy majd jön. Nem fog. Tán azért is adta meg e helyet a találka színhelyéül, hogy jöjjek rá, úgysem jön el, és így én se jövök majd, ő pedig, ekképpen gondolkodván, kissé megnyugodhat, hogy sikerült majdnem hogy békés csöndben lezárni ezt az ügyet.
Elvégre, ki tudja, miképp viselkednék, ugye? Már az üvöltözés se kellemes egy nyilvános helyen, de talán még szorongatnám is, vagy fenyegetném. A késsel. A villával.
Amint kiürül az első pohár, a fiatalabbik pincér ugrik, és kérdi, hozhat-e egy másikat.
Bólintok, hát persze.
Ha ő nem jön, jöjjön a sör.
Hogyan is jöhetne, pont ide, ahol megismerkedtünk. Egy messze határszél isten háta mögötti csárdájában, ahol mindketten először jártunk életünkben, ráadásul teljesen véletlenül. Így nem volt nagy kunszt „jelet” látni benne. A két űzött lélek, akiket összesodor a sors, a végzet, hogy együtt folytassák tovább az útjukat.
Hát ezért nem jöhet. Ezért adta meg ezt a címet, mert tudta, hogy én vakon hiszek a hely szellemében. És ideutazom a világ végéről is. Ideutaznék, ugye… De rájövök, hogy ő biztos nem jön, és mégsem.
Nem tudunk teljesen egymás lelkével gondolkodni.
Iszom a sörömet, lassan, lassabban, mint ahogy telik az élet.
Látom, az idősebbik pincér leül a tőlem balra lévő második asztalhoz. Hátra dől és az étlapot kezdi tanulmányozni. Grimaszokat vág, fészkelődik. Igazgatja a csokornyakkendőjét.
Fijjám, gyűjjék csák ide!, rikkantja aztán, és a fiatalabbik kiszolgáló, aki eddig csak a két pohár sörrel tett meg néhány lépést, hanyatt-homlok rohan oda. Ná, jóván, jóván!, inti az idősebbik pincér, Há’ ázt monnyá meg izibe, válámi jóféle pörkűt ákád-e itten magukná?
Pörkölt, pörkült, tisztelt vendég úr, hogyne lenne.
De én pörkűtöt kérdeztem, fijjám, ne fecsegjen itt melléje, mert ásztát én nágyon nem szeretem.
Akkor van pörkűt is, parancsolatjára, esedezem, hajlong a fiatalbbik pincér, és látszik rajta, alig bírja visszatartani a röhögését.
Ná ázzé’!, ütögeti a hasát az idősebbik pincér. És monnyá, rendes pörkűt az?
Az, kérem, nagyon rendes. Amilyennek egy pörköltnek… pardon, pörkűtnek lennie kell.
Ná de ásztán sün van beléje áprítva?
Legyen?, kérdi félig fuldokolva a fiatalbbik pincér.
Há’ még szép. Meg egy fálátnyi mókus…
Mókus?, rikoltja most már hangosan a fiatalabbik pincér. Elmész a jó büdös francba, Guszti, honnan jutnak eszedbe ilyen baromságok, mókus a pörkültbe.
Az idősebbik pincér félig csibészesen, félig komolyan felvonja a vállát. Mért, jó az. Gyerekkoromban ettem olyat utoljára. Nekem ízlett.
A fiatalabb pincér csak a fejét csóválja. Odalép az asztalomhoz. Még egy sört az úrnak?, kérdi, majd hozzáteszi, Bocsánat az előbbiért.
Elnézően mosolygok. Úgyse jött, akit vártam. Legalább nem voltam itt hiába.
Akkor hát megy, mondja szinte szomorúan a fiatalabbik pincér.
Ideje van, felelem meglehetősen nagypofájúan, mint aki tudja, minek mikor jön el az ideje. Ami teljesen érvénytelen akkor, amikor nem jön el az a valaki, akinek már nincs rám ideje.

Kapcsolódó linkek:
   • Méhes? Épp Bécs, de inkább Pécs!
Egy másik nyáj vagyunk - Méhes Károly novellája a teraszon
[ Méhes Károly ] 2006-12-03 16:21:00