De profundis
A legkedvesebb...
Költészetnap közeledtével kilenc költőt kértünk fel, írjon a legkedvesebb verséről. Tolvaj Zoltán Weöres Sándor De profundis című versét választotta. "A Weöres kötetet, amiből a szakasznyitót másolom, már loptam. Tizenkét évvel ezelőtt. Barátom folyton kereste rajtam, s én következetesen tagadtam. Persze vásároltam azontúl. Tíz év alatt a Mária Siralomtól pl. KAF-ig (a poros-piros Kassák volt első pénzenvett példányom)."
Bárhonnan is lettem, földre-űzve… – Túl a József Attilai tartományokon. Már ha lehet – és nem tűnik arcoskodásnak – átlépni rajta egyáltalán. Bevallom, néhány obligát idollal nekem csak futólagosak voltak olvasati viszonyaim. Nem habzsoltam őket az arra alkalmas elsődleges közegben: a kamaszkor tágasságában is szűkös, torkos tranzakció-éhségeiben. Akár egy parallel univerzum, folytonos feltárásban a van-volt-lesz eszmélete. S talán az én generációm mások szócsövén át csócsálja már a készen-kapottat (értsd: megvannak a maguk dédelgette frázis-klasszikusaik). Az Ódát persze kívülről fújjuk az első szerelem roncshajó-fedélzetén. Örökös tavasz, tivornyák. Sunyi memoriterek. A Liget sarkánál hugyozni készülődve felbuzognak a vesék forró kútjai. Senki sem értékeli ezt a magaslabdát. Némán vizelsz. Megtanulsz csendben maradni. Istenhozott a talajfronton.
Ruhámból e lenti akol bűze / nem múlik soha. – Úgy tizenhat évesen rádöbbentem, lakásunkban nem teremnek a könyvek. J.A.-összese is ajándék volt első Vénuszomtól, aki miatt a versek princípiuma akkortájt felértékelődött. Vagy csak én kezdtem más szemmel tágulni a világban? Benne magamra, magamba „mindezt”? Egyetlen jó tulajdonságom akkor még gyötört. Hízásra hajlamos vagyok, testi-lelki értelemben.
Itt Istennek barma és virága / tolong egymás elevenét rágva… – A Weöres kötetet, amiből a szakasznyitót másolom, már loptam. Tizenkét évvel ezelőtt. Barátom folyton kereste rajtam, s én következetesen tagadtam. Persze vásároltam azontúl. Tíz év alatt a Mária Siralomtól pl. KAF-ig (a poros-piros Kassák volt első pénzenvett példányom). Kis szobám végre csalóka élettel telített. Hallom szinte korai örömmámorom, amint papagájosan felnyerít az idő.
Szörnyű lakoma. – És nem, nem az ahimszá lehetetlensége a lényeg itt. Bár az is lehetne. Gyilkos körforgások egyen-súlya. Puszta létműködés, folyvást csak évülések, avulások. Koravén közhelyek a karcos verstükörben (később Kálnoky hozta a vicceket is). Gyarapodnak a cetlik, mindegyikben megváltásod keresed. Végül egy évtizedre elbújsz a szőttesek mögé. Egy talmi rendszer hálózata pótolja az általa kínált vibráló lehetőségeket. Kétértelmű? Csak csalódni törsz ki onnét.
Jót aligha vártam, mégse hittem, / hogy ily nyomor zsúfolódik itten… – Szól a Petőfi rádió éjfélutáni műsora. Egy lázadó bölcsészjelölt (tragikomikus archetípus) vastag irónnal körmöli az antik mértéket kemény kartonpapírra. Tá-ti-tá-tá. Olyan ez, akár a kamra-mélyi fegyverkezés. Fenőkőzörej, ártatlan anakreóni autizmus. Majd csupa vonzóidegen viszonyítási pont, mint radix-horoszkópod kozmikus távlatai. Valami reménytelen ostrom, mondják. És egy idő után kihűlnek a hasonlatok. Hiányolod alpári érzékeid. Ki olvas még Orbis Pictus-t a digitalizálás vaskorában? A világ csak izzik, hívogat. A sötétkamra már az irodalom felségterülete.
Más csillag fia / ha egy percig kóstolna kínunkba – Igyekeztem beérni puszta földlakókkal. Gyönyörű hírhozók, összeköt hasonszőrünk. A „megkóstolt kín” dagerrotípiáit láda-mélyben őrizgettem; rátarti remeterák. És hogy végül ki volt a Túlolvasott? Egy Vén Kalóz kocsmamélázásai. „Alkonyodik, sokasodnak az árnyak…” Tipikus, ahogyan a szikár, joviális derű (ornamens római bölcselet?) magához vonzotta a zöldfülű kamaszt. Talán az ornamens a lényeg itt. Az organikus dísz, mely nem csilingel. Velőtrázó élmények mögött a tiszta mondatszerkezet. Rendszerbűvölet, szakadatlanul. Egy anyanyelv meztelensége, ahogy Indiában a lábát az Óceán lefossa.<>r Mintha olvadt érc-özönbe hullna, / gőzzé omlana. – Vegyes szublimálás. Élet és riadalom. A versszeretet – a szó heves értelmében – szinte életveszélyes. Humor és kámfor nélkül nincs megszépítő messzeség. Végül úgyis eltűnünk – egyszerű átvitel – a Highgate-i viktoriánus temető parcelláiban, mélyen a sorok közt, magunkban. S a Föld máris velünk viselős, útban a terhesség felé…


Weöres Sándor (1913-1989)
 

Weöres Sándor
De profundis

Bárhonnan is lettem, földre-űzve
ruhámból e lenti akol bűze
nem múlik soha.
Itt Istennek barma és virága
tolong egymás elevenét rágva,
szörnyű lakoma.

Jót aligha vártam, mégse hittem,
hogy íly nyomor zsúfolódik itten;
más csillag fia
ha egy percig kóstolna kinunkba,
mintha olvadt érc-özönbe hullana,
gőzzé omlana.

Kedvből búba, bánatból örömbe
lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le
óhatatlanul,
mint ki előtt megkínzása végett
váltogatnak világost-sötétet,
míg megtébolyul.

Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut.
Éber-álom félhomálya rajtunk,
így vesződjük mocsár-mély harcunk,
honnan nincs kiút:

hisz egymáson élősködve élünk,
más halálán életet cserélünk:
a föld rendje ez.
Testvér itt a kő, fa, állat, ember,
testvért eszem lucskos gyötrelemmel,
s testvérem megesz.

Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek, sem a földnek,
de fáj énnekem.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen.
Lángba légy hull: én vergődöm ottan,
százszor halok minden pillanatban,
s vége nincs sohasem.

Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol,
majd e világ-mélyi utazástól
reszketek, s tudom.
Menny sem adhat már nekem nyugalmat:
Isten fénye közt is e siralmat
mindig jajgatom.


Tolvaj Zoltán
 
Kapcsolódó linkek:
   • Zelki János Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez című verséről
   • László Noémi Parti Nagy Lajos Nyár, némafilm című verséről
   • Szlukovényi Katalin Szabó T. Anna A mai nap című verséről
   • Loschitz Ferenc Orbán Ottó Melyben Balassi módján fohászkodik című verséről
   • Vass Tibor Tandori Dezső Száműzdat című verséről
   • Acsai Roland Randall Jarrell Föld és vadon című verséről
   • Lázár Balázs Bertók László Sirató című verséről
[ Tolvaj Zoltán ] 2006-04-05 09:59:00